Esterházy Péter – „gyújtó hatású beszéd" helyett – előbb Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című művéből olvasott fel hosszabb részletet, aztán néhány bekezdést saját, Bibóval kapcsolatos írásából. Az egyik 1948-ban, a másik 1988-ban született. Esterházy hozzátette: „az a kellemetlen helyzet van, hogy olyan mind a két szöveg, mintha ma reggel írták volna".
 |
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Lakner azt a címet adta beszédének: Az alaptörvény emlékműve. – Súlyos jelképes ereje van annak – jelentette ki a politológus –, ha egy felülről bevezetett történelemszemlélet alakot ölt bronzban, mészkőben és a rendszer hovatovább legfontosabb anyagává váló térkőben a szabadságról elnevezett téren. Ha felépülne, vonzaná a közembereket, a turistákat és a koszorúzó kisiskolásokat, akik azt hinnék: tényleg úgy volt, ahogyan az emlékmű mutatja. Lakner Zoltán azonban reméli, hogy soha nem fog elkészülni. Elvégre „torzóként fejezi ki a legjobban azt a torz gondolkodást, amely megalkotta".
A politológus kitért Orbán Viktornak a Szabadság téri emlékműről szóló áprilisi levelére. A miniszterelnök elismerte, hogy a megszállás idején voltak kollaboránsok, és elismerte az akkori állami vezetők felelősségét is. Arra mégsem adott, nem is keresett magyarázatot, hogy a magyar államigazgatás miért teljesítette túl a megszállók elvárásait a deportálások során.
Az állami kollaboránsok – hangsúlyozta Lakner Zoltán – nem a föld alól bújtak elő 1944-ben, nem is a németek hátán érkeztek. Hanem a Horthy-rendszer termelte ki őket. „Nem bűnös nemzetről, hanem bűnös rendszerről beszélek" – hívta fel a figyelmet.
Ha az összes áldozat emlékművéről van szó, akkor végképp nehezen magyarázható a sasos motívum. Hiszen a magyarság veszteségeit részben maga a magyar állam okozta – állapította meg. Pontosan a minden áldozatra való hivatkozás indokolta volna a széles körű társadalmi vitát, amit nem helyettesít egy suttyomban aláírt szilveszteri kormányrendelet.
Normális körülmények között, ha az áldozatok leszármazottainak meghatározó csoportjai kifogással élnek, ez önmagában elegendő ok kellene legyen az emlékmű építésének leállítására. A cinizmus minősített esete – mondta Lakner –, amikor egy mindent átpolitizálni igyekvő rendszer politikai támadással vádolja azokat, akik épp az ellen tiltakoznak, hogy elferdített, kicsavart módon politikai célra használják fel az ő fájdalmukat.
 |
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Nem kivétel ez, hanem szabály. Így születnek manapság a döntések, így működik a rendszer – közölte a politológus. A sasos-gábrieles koncepció valójában a hatalmi emlékezetpolitikának tesz szolgálatot, az alaptörvény által előírt történelemszemléletet, a sérelmi és felelősségelhárító hagyományt táplálja tovább.
Az Orbán-rendszer a jelenben szerzett hatalom eszközeivel elfoglalja a múltat, hogy övé lehessen a jövő. Saját sérelmi politikájához történelmi analógiákat keres. Ha nem talál, akkor gyárt. Megkezdődött a politika elvárásaihoz igazított történelem előállítása – fogalmazott Lakner Zoltán, aki így zárta beszédét: „Hazugságban élni eleve nem könnyű. Ne legyen még szobra is a hazugságnak."
A rendezvényen a kerekesszékben ülő Gábor Éva, a vészkorszak túlélője felidézte a családjával történt tragédiát.
