Olyan elnökség, holdudvar vette körül, amelyikkel még egy grundcsatát is nehéz megnyerni. Viszont így képes volt konszolidálni pártját, s megkérdőjelezhetetlenné tenni saját pozícióját. Tágabb közönségének egyetlen aduval szolgált: a közvélemény-kutatások rendre azt mutatták, hogy az MSZP a demokratikus ellenzék vezető ereje – bár soha nem veszélyezteti a kormányzó párt elsőségét. Ez számára nem egyszerűen a túléléshez volt elég, hanem ahhoz is, hogy a nehézkesen, több lépcsőben létrejött összefogás miniszterelnök-jelöltje legyen, és a lehető legkevesebb választókörzetet engedjen át szövetségeseinek. Energiáit erre koncentrálta, ez őrölte fel.
Egy percig sem gondolta, hogy választást nyerhet. Viszont valószínűleg azt sem, ami április 6-tól május 25-ig történt. Az MSZP eróziója azonban nem Mesterházy és csapata színre lépésével kezdődött. Utoljára történetet adni a szimpatizánsoknak, akár tetszik, akár nem, Gyurcsány Ferenc tudott. Igaz, keserű ébredés következett utána, de az összetört cserepeket sem eldobni, sem újra összerakni nem volt képes senki, hogy egy új és koherens, kohéziót teremtő vízió felrajzolásáról ne is beszéljünk. Az együttműködésre szerződők is egyetlen zászlót tudtak szinkronban magasba emelni: Le az Orbán-rezsimmel!
A balliberális szellemi hátország is jobbára a bűnök taglalásában jeleskedett, s nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, hogy a jeles közgazdászok által havonta megjósolt gazdasági összeomlás újra és újra a következő hónapra tolódott. Lehet, hogy dolgoztak elszórtan, egymással szóba se nagyon álló szellemi műhelyek, de ezek még egy hangpostán sem voltak képesek nyomot hagyni, az MSZP ifjú törökjeinek pedig eszük ágában sem volt vitafórumokon üldögélni, eltérő koncepciókon agyalni – ők a belső hatalmi játszmákra összpontosítottak, vagy a bölények mozgását figyelték.
Sok ok miatt a Haza és Haladás impozáns szakértői csapata is szétporladt, az Együtt–PM-nek elsősorban a több helyről érkezők együttlétét kellett megteremtenie. Azon a szűk pályán, ami még megmaradt, a DK mozgott a legegységesebben és legotthonosabban, eltökélt szimpatizánsai azt kapták, amit vártak: keménységet, aktivitást, hogy ők is lelkesek és aktívak lehessenek. Már az országgyűlési választási kampányt is az MSZP sínylette meg leginkább. A Fidesz sem kímélte őket, pedig a teljes összefogás hirtelen bevállalásáig viszonylag kesztyűs kézzel bánt velük. Botránytól botrányig bukdácsoltak, amelyet odafent nem tudtak kezelni, odalent pedig a megviselt, eligazításra hiába váró csapatok azt csinálták, ami eszükbe jutott, vagy bénultan várakoztak.
Az egymást nehezen viselő szövetség a választás éjjelén felbomlott, a volt partnerek számára az uniós szavazás hagyta meg az első és talán az utolsó lehetséges megmérettetést. Az MSZP egyszemélyes Szanyi Tiborrá vált, az Együtt megkönnyebbülten szárnyalt, hogy megszabadult a többiektől, a DK széllel szemben is nyomta az Egyesült Európa-projektet. És történt, ami történt. Az, hogy az MSZP romjain viszonylagos sikert ért el a két másik párt, aligha ad okot elbizakodottságra. Orbán Viktor még soha nem állt olyan közel a centrális erőtér megvalósításához, mint ma. Naponta bizonyítja, hogy ezzel tisztában is van, szó sincs konszolidációról, a sakktábla utolsó gyalogjáig harcol.
Tudja, hogy kómából is van visszatérés – és nem olyan fából faragták, hogy ezt megengedje. Persze, éppen az ismét gátlástalan oxigénelvonás nyújthat némi esélyt egy élesebb, tartósabb és egymással jobban szót értő ellenállás kibontakozásához, ám ennek egyelőre legfeljebb a kontúrjai látszanak. A függetlenségükre sokat adó szakmai csoportok, a civil szféra és a szakszervezetek kézzel-lábbal hadakoznak a pártok beszivárgása, sőt sokszor a politikai síkra terelt tiltakozás ellen is. Nyilván van ebben jó adag óvatosság, így talán kisebb a retorzió veszélye, de a csalódottság a politikusokban, a pártokban, a megtapasztalt demokráciában mindent überel. Fertőzött a talaj a magyar társadalom alatt.
Az a tanár, aki valamikor szocialista önkormányzati képviselő volt, majd kiesett, s háromévi munkanélküliség után most pénztáros a Tescóban, kimondottan örül. És azt akarja, hogy békén hagyják. Mert elvbarátaitól nem kapott segítséget, de sokszor még együttérzést sem, csak suta, ezerszer megrágott lózungokat. Sok-sok hasonló sorsú társa utolsó kincsét, a hitét vették el, ráadásul láthatja, amint a körzeti pártiroda már a villanyszámláját sem tudja kifizetni. Az egymásrautaltságot fölváltja a magárautaltság, amit óhatatlanul követ a bezárkózás vagy a behódolás, netán egy másik közösség vonzása. Az MSZP jó ideig megélt a Kádár-kép retusálásából, de az országban most a Horthy-portré van soron, s ha így megy tovább, akadálytalanul érkeznek a többiek.
Közben a rendszerváltás óta fölnőtt lassan két nemzedék. Gondolataik már nem azokon az ösvényeken járnak, amelyeken a rendszerváltóknak nevezett garnitúráé – akár a pártok, úgy viselkednek egymással, mindenkit irritálja a másik, megoszthatók és meg is osztják őket mások és önmaguk. Egyiknek sincs okvetlen igaza, de mindegyiknek van némi igazsága, amivel viszont nem sokra mennek. Jó volna hallani új időknek új dalait. Lehet, hogy valahol már fogalmazzák őket, de jelenleg Orbán Viktor kezében a hangosbeszélő, s amit mond, az minden tény, tapasztalat, realitás ellenére még mindig meggyőző temérdek embernek – és egyre többnek ad menekülő utat, mutyit, de legalábbis kenyeret, közösséget és hitet.
Lehet rá azt mondani, hogy ez trükk, becsapás, egy illuzionista varázsereje, aminek rossz vége lesz, de miért hinnék azt, ha a gázszámlán narancsszínben minden hónapban ott virít a megtakarítás? A kurzus az engedelmesek Magyarországát építi, nem szereti a kétségeket,már a kérdéseket se nagyon. A társadalom pedig láthatóan elfáradt az állandó útkeresésben, s éppen a „tudjuk, merjük, tesszük” határozottságából csapol magának némi reményt. Sokan húzzák ki büszkén magukat, hogy ők végre nem gyarmat, meg hogy Brüsszel nem Moszkva. Kevesen érzékelik, még kevesebben értelmezik a Nyugat és a Kelet, valamint a hozzájuk kapcsolódó rendszerek és stílusok hazánkban egyre markánsabban kirajzolódó alternatíváját.
Stadion-Magyarország építése nem csupán a futball, a sport szeretetéről szól, hanem valaminek a kisajátításáról egy korábbi kultúrával, életmóddal szemben. A szocialisták új vezetésének számos gyötrő gonddal kell majd szembenéznie, amihez olyan legitimitás és elszánás kell, amilyenre eddig talán 1990-ben volt szükség – akkor viszont az emberanyag volt erre alkalmasabb. 2010–14 között még azokat tolták hátrébb, akik legfeljebb befolyásukat sirathatták, egzisztenciális bizonytalanságba nem zuhantak. A Mesterházy-éra fiatal sikerembereit a párt képtelen kárpótolni, ehhez se pénze, se hatalma. Kik tudnak, akarnak hirtelen kikerülni a „káderságból” és új életet kezdeni?
Lesz-e erő és akarat a kvázi átmeneti elnökben és a megnövekedett hatáskörrel bíró választmányi főnökben ahhoz, hogy egy érdemi váltást levezényeljen, vagy a posztjukhoz, listás helyükhöz foggal-körömmel ragaszkodó gárdával kiegyezik a romlásba vezető „fontolva haladásban”? Ki, kivel és miért köt majd paktumot, kinek, ki és mit súg a fülébe? Hiszen, bár ehhez a most formálódó félig-meddig ideiglenes „leosztáshoz” kész az ideológia, a lényeg a vállalt rizikó minimalizálása. Ez épphogy elérte a brüsszeli járatot, az a negyedik turnust sem adná föl Szegeden, áldozatból lesz elég, de nem én, hanem te vagy ő. Ami azonban mindennél fontosabb: előkeríthető-e új, ütőképes csapat?
Az öregek valóban elhasználódtak, csakhogy most az újak is régiek lettek. Folytatódik a vég nélküli próbajáték a politika manézsában? Annyiszor épült már alulról felfelé az MSZP, hogy szédítő magasságban lehetne, ehelyett újra és újra a mélyből kell kikapaszkodnia, most pedig minden eddiginél óvatosabban, körültekintőbben kéne lendületet vennie – mert már a cirkuszi védőhálót is elvitték alóla. Sokan megint a baloldal elhagyott gyökereit keresik, amelyeket alaposan megdézsmáltak a vetélytársak, de a válságokkal küszködő kor is. Hogy azokból nőhet-e ki új hajtás, vagy a valóban új világ ennél bonyolultabb, más választ igényel – korai eldönteni. E témában nyílt, komoly és nemzetközi szinten rendezett, de még belső, érdemi vitákkal is adósak voltak eddig a szocialisták.
Könnyebb és célravezetőbb tehát, ha egyelőre szó szerint értenék az alulról kezdést, onnan és konkrétan, ahol nem csak a villanyszámlával tartoznak. Az MSZP élbolyában nyilván ott bujkál a rettegés, hogy az MDF és az SZDSZ sorsára juthatnak, a végén még egy kisgazdatagozat sem marad belőlük. Ezt azonban bezárkózással megállítani nagyon nehéz. Gesztus vagy saját gyengeségük beismerése, ha egy-egy listás helyet fölajánlanának a két volt szövetségesnek? (Lehetséges, hogy hamar feleslegessé válna, mert a kétharmad azonnal emelné a frakcióalakításhoz szükséges létszámot.) A beomlott híd helyett kell-e valami lazább, más típusú együttműködés? Milyen, mikor olyan jó volt megszabadulni egymástól? Merthogy a szövetség másik két résztvevője sem dúskál szép emlékekben.
A DK most csúcsra jár, de Gyurcsány Ferenc is belátja, hogy már tulajdon személye miatt sem a csillagos ég a határ. Az Együtt vezetője magát a politikusi szerepvállalást tolja el magától, a közszereplésnek ez a formája nem való neki, alaposan megterhelte az idegeit, a gyomrát. Természetesen (ahogy mondani szokás) nem hagyja magára a személye mögé verbuválódott, sok helyről érkező társaságot, de kohéziós pontként nem működik tovább. Az Együtt–PM–Szolidaritás a közelgő kongresszusán valószínűleg egyetlen párttá ötvöződik, de roppant óvatossággal viszonyul monstre szövetségkötésekhez, egyelőre inkább csak a sima landolásban és a következetesen végigvitt átfazonírozásban bíznak – szociáldemokrata értékekkel érni el az előbb-utóbb mégiscsak megmozduló középosztályt.
Az őszi önkormányzati választások eredményét ezeknek a pártoknak legfőképpen a jelenlét felmutatásával kell mérniük – mármint azzal, hogy jelöltjeik nem esnek ki magából a rendszerből. Természetesen Budapesten és néhány vidéki városban komoly pozícióharcok várhatók, egy-egy polgármesteri tisztség megszerzése a siker fokmérője lesz. (Hogy mennyire, az lemérhető a Fidesz fővárosi választást „add uram, de mindjárt” átalakító javaslatán.) De a tágan értelmezett kormányváltók sorsa nem októberben fog eldőlni. Majd, később, bár ma még tippelni is nehéz rá, hogyan és mikor.
