Pedig fogta, aztán amikor az már kevés volt, szorította, amíg lehetett. Sokan várták, hogy már az április 6-i kudarc után lemond a teljes elnökséggel együtt, amelyet hozzá lojális emberekkel töltött meg, olyanokkal, akik eddig nem bizonyították, hogy a politika a szenvedélyük volna. És mást se nagyon. De az a pár óra, ami a választási eredmény nyilvánosságra hozása és az MSZP vezetőinek első megszólalása között volt, nem önvizsgálattal telt, inkább kalkulációval, hogy miként lehet egyben tartani a pártot, kiengesztelni a parlamentből kieső erős embereket, milyen szakértői díjazásokra van mód.
Akadtak már akkor is olyanok – köztük Tóbiás József, aki minden jel szerint Mesterházy utódja lesz az elnöki székben –, akik szóba hozták, hogy újra kellene gondolni mindent, mert ami történik, tarthatatlan, Mesterházy bölcsen tenné, ha változtatna az EP-listán, és ő lenne az első Szanyi Tibor helyett, de ez nem hatott. A pártelnöknek esze ágában sem volt lemondani. Tóbiás pedig, aki Molnár Zsolt budapesti elnökkel együtt az országgyűlési választási kampány egyik felelőse volt, afféle önkéntes száműzetésbe vonult, még szakállat is növesztett, alig lehetett ráismerni.
A parlamenti és az EP-választás közötti időszakban az is felvetődött benne, hogy kiszáll a politikából, ám ez nem tartott sokáig. Hosszan beszélgetett értelmiségiekkel a baloldal megújításáról, és eközben két lehetőség foglalkoztatta: zöldmezős vagy barnamezős beruházással lehet-e újra kezdeni, azaz a nulláról vagy az MSZP bázisáról kell-e építkezni a következő években? Végül ez utóbbit érezte megvalósíthatónak, már csak rendkívül szoros pártkötődése miatt is, hiszen több mint húsz éve politizál a baloldali mozgalomban. Nem új ember, de ettől még lehetnek új gondolatai.
Mesterházy eközben próbálta megszilárdítani pozícióját, szakértői állást ajánlott a megyei vezetők egy részének abban a reményben, hogy nem fordulnak ellene. Végigülte a két legbefolyásosabb platform – a Szociáldemokrata Társulás és a Baloldali Tömörülés – tanácskozását, ahol az öregek órákon át simfelték, amiért nem kampányol az európai választásokra. Érezte a veszélyt, de ezzel is jelezte: akinek baja van vele, mondja a szemébe. Közben lefoglalta a frakcióalakítás: igyekezett pozíciókkal honorálni, maga mögé állítani az egyéniben győztes képviselőket.
Hiller István parlamenti alelnök, Burány Sándor – akit listán nem is indítottak – költségvetési bizottsági elnök lett. Ezek a feladatok felemésztették a pártelnök energiáit, míg a brüsszeli mandátumban bízó jelöltek az országot járták – saját pénzükből, saját kocsijukkal. Veres János még plakáthelyet is maga vett. Az EP-kampány arca a listavezető Szanyi Tibor lett, aki hiperaktív, de megosztó személyiségével eluralta a médiateret. Közben valójában semmilyen kampány nem folyt. Gyurcsány és Bajnai pártja világossá tette, hogy számukra a túlélés az uniós választás tétje, a szocialisták az áprilisi vereség miatt teljesületlen ígéreteiket (olcsóbb élelmiszerek, magasabb minimálbér) hasznosították újra és exportálták volna Brüsszelbe.
A Jókai utcában majdhogynem hálát adtak az égnek, amiért a szoci óriásplakátok – szemben az Együtt és a DK listavezetőit népszerűsítő hirdetésekkel – rejtélyes okból szinte ki sem kerültek az utcára. Azok ugyanis – hasonlóan a rendszerváltás utáni idők amatörizmusát idéző tévéreklámjukhoz, amelyben egy teleportáló bácsi fogalmazta meg igényét az európai minimálnyugdíjra – megjelenésükkel is azt üzenték: mindörökké 1992. Egy másik MSZP-plakát is jelezte, hogy nem akármilyen kreatív és szellemi erők mozdultak meg: az „Európa balra van!” szlogen állt rajta, bár a megvalósításba annyi hiba csúszott, hogy balra a magyar zászló látszott, az uniós pedig történetesen a jobboldalon kapott helyet.
A stratégia az volt: el kell vinni voksolni a bázis, az egymillió tántoríthatatlan MSZP-szavazó nagy részét. Nem könnyítette meg a szocialisták dolgát, hogy a baloldali szavazók egy része joggal gondolhatta tét nélküli szimpátiaszavazásnak az EP-választást, amelyen büntetheti az MSZP-t az általa dominált összefogás kudarcáért, Orbán újabb kétharmadáért. Jelezheti, hogy mindkét volt miniszterelnököt szívesebben látja egy választási lista élén Szanyi kapitánynál, aki azzal szerezte meg az első helyet, hogy a két évvel ezelőtti tisztújításon kihívta Mesterházyt, és megszerezte a szavazatok egyharmadát.
A két választás között az MSZP csalódott politikusainak egy része igyekezett az értelmiségben, a sajtóban és a választási rendszerben megjelölni a kudarc felelőseit. Mesterházy nem gratulált a Fidesznek, Szanyi csalásról beszélt. Ráadásul a Jobbik térnyerését látva nyilvánvaló lett, amit addig is sejteni lehetett: a sokat hivatkozott vidéki aktivistagárda – amely úgymond szervezetileg, infrastrukturálisan baloldali riválisai fölé helyezte a szocialistákat – lényegében nincs többé. Akik mégis megmaradtak, azokat a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció próbálta és próbálja azóta is egyre erősebben megszólítani.
A DK elutasította a vitát a Jobbikkal (sok szoci szimpatizáns helyeselte ezt), míg az Együtt szorgalmazta, és bár ez lett az EP-kampány egyik fő kérdése, az MSZP ebben is lebegtette az álláspontját. Ebbe a helyzetbe csapott bele Molnár Zsolt ügye, aki bár szkinhed nyilvánvalóan nem volt, állítólag megpróbálta kisebbíteni Rogán Antal rejtélyesen növekvő lakásának ügyét, ami azt a városi legendát látszott igazolni, hogy a szocik kiegyeztek a Fidesszel. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az MSZP már jó előre megpróbálta beárazni és elfogadtatni a várható harmadik helyet, belenyugodva abba, hogy a Jobbikot május 25-én nem lehet megelőzni.
Mesterházy is erről beszélt az említett platformtanácskozáson, hangsúlyozva: az alacsony részvétel miatt nem igazán számít a pontos végeredmény, a fontos az, hogy hosszú távon az MSZP maradjon a Fidesz váltópártja. A pártelnök ekkoriban ült le Gurmai Zitával, az európai szocialisták nőszervezetének tíz éve Brüsszelben politizáló vezetőjével, aki csupán ötödik volt az EP-listán, hogy itthoni feladatot találjanak neki. A 20 százalék körüli eredményben, ami Gurmai újbóli kijutásához kellett volna, már senki sem bízott. Mégis úgy tűnt, ha sikerül a Jobbikkal egy szinten végezni (ugyanannyi képviselői hellyel), a kudarc még eladható lesz.
Igaz, arra még a választás napján sem számított senki – pedig keringtek rémhírek, vészforgatókönyvek szép számmal –, hogy az MSZP 11 százalékra esik vissza, és alig előzi meg a harci nyugdíjasokból álló szektának kikiáltott Gyurcsány-pártot. Közben a háttérben jó páran készülődtek arra, miként lehet leváltani Mesterházyt, akit ekkorra már – különböző okokból bár, de – lényegében egyhangúlag neveztek ki a parlamenti választási kudarc első számú okozójának.
Az egyik csoport azért orrolt rá, mert ugyan ügyes hatalmi taktikázással állíttatta össze az ellenzéki egyeztetéseken a közös listát a többiek kárára, de nem kellett volna bevennie Gyurcsányt. A másik azért, mert szükségszerű volt az összefogás, de Mesterházy hibázott, amikor kierőszakolta, hogy listavezető legyen, mert akár Bajnaival, akár egy külsős jelölttel el lehetett volna kerülni a kétharmados Fidesz-többséget.
Megint mások azért, mert Mesterházy személyes, miniszterelnök-jelölti kampányt folytatott a meglehetősen drágán dolgozó Ron Werber irányításával (aki ismerői szerint hatékonyabban lett volna bevethető a választásnapi mozgósítás felelőseként), a jelöltekre meg alig jutott pénz. Mindegyik véleményben van igazság. Aligha vitatható, hogy Gyurcsány személye sokakat eltaszított a választási szövetségtől, miként az EP-választás épp azt bizonyította, hogy a balos törzsközönség egy jó részének még mindig ő az ideálja. Tény, hogy szinte a teljes baloldali értelmiség egyetértett abban, hogy az MSZP elnöke nem alkalmas miniszterelnök-jelöltnek. Végül valóban eltolták a kampányt is, igaz, erről Mesterházy csak részben tehetett.
Hosszú huzavona alakult ki arról, hogy mik legyenek a fő üzenetek, Bajnai Gordon például sokat vívódott azon, be lehet-e mondani a százezer forintos nettó minimálbért. Mesterházynak aztán a nyolcpontos ígéretcsomaggal sikerült Szombathelyen, egy péntek esti lakossági fórumon előjönnie, amelyen az országos média nem volt ott. Werber folyamatosan azt mondogatta, a kampányt az utolsó bő egy hónapban kell igazán elindítani, mert csak a friss benyomások számítanak az urnáknál. A pártelnök tényleg gőzerővel kampányolt az utolsó hónapban, ám előtte alig lehetett látni. Persze akkortájt amúgy is csak a Simon-ügyről kérdezték volna.
De a jól megtervezett országjáráson is volt olyan település, ahová kora délután megérkezett a helyi jelölthöz a pártelnöki stáb, sétáltak egyet a kihalt településközpontban, próbáltak szóba elegyedni a zöldségessel, aki miután rájött, hogy nem vásárolnak, nem nagyon állt le beszélgetni. Kínjukban kitalálták, hogy beülnek a presszóba, de kiderült, hogy a főtér egyetlen cukrászdája felújítás miatt zárva van. A baljós jelek ellenére az esti kampányfellépéseken többnyire telt ház volt. Ebből a tényből és abból az illúzióból kiindulva, hogy a közvélemény-kutatókat a Fidesztől rettegő szavazók (talán tudatosan) megtévesztik, Mesterházyék arra a következtetésre jutottak: nem reménytelen a választás. Pedig akkor is gyanakodni lehetett volna, hogy azok, akik hétköznap este két órát szánnak egy lakossági fórumra, nem a megnyerni szándékozott bizonytalanok.
A választás előtti este Mesterházy az ATV folyosóján arról beszélt, hogy győzhetnek, de a legrosszabb esetben is szűk vereség lesz, a Fidesz kétharmada kizárt. Tényleg elhitték. Így aztán az eredmény óriási pofon volt. Az MSZP ahhoz a bokszolóhoz hasonlított, akire kilencet számoltak. És mindazok, akiket Mesterházy Attila ki- vagy háttérbe szorított, akik bár bizakodhattak, a rossz szereplés miatt végül kiestek az Országgyűlésből, továbbá azok, akiknek esélyük sem volt arra, hogy bekerüljenek, eleve kudarcra ítéltetve küzdöttek az egyéni képviselői helyért, egyre hangosabbak lettek. Azt mondták, az MSZP-t fogságba ejtette egy szűk, a házon belüli intrikában, hatalmi mesterkedésben kiválóan teljesítő csapat, amely azonban adós maradt az eredménnyel.
És közben a taktikázásával minden utat lezárt az elégedetlenség felszínre törése elől, hiszen minden párttestületben a maga embereit tudhatta többségben. Sokan Mesterházy javára írták, hogy elnöksége alatt megszűnt a kibeszélés, az anyázós frakcióülések percről percre közvetítése. De leginkább maguk a viták szűntek meg. Mesterházy az elnökség után a frakciót is a saját embereivel töltötte fel. Míg a szakpolitikussá kinevezett újoncok a parlamenti padsorokban szelfiztek, Gőgös Zoltánnak, a párt – vitathatatlanul kevésbé mutatós – mezőgazdasági politikusának nem jutott hely az Országgyűlésben. Az egészségügyhöz aztán végképp senki sem ért a frakcióban, bár úgy hírlik, az újdonsült honvédelmi politikusnak két éve felkínálták, hogy tanuljon bele. Végül is nem agyat kell műteni, legfeljebb beszélni róla.
Egyre többen mondogatták: hiába jön Mesterházy minduntalan azzal, hogy a szocialista pártot új politikusgeneráció vezeti, ha alkalmatlanok arra, hogy megnyerjék saját korosztályukat, pláne a még fiatalabbakat. Nincs ugyan 40 fölötti pártvezető, de nincs 40 alatti szavazó sem. Márpedig az MSZP egyre inkább egy nyugdíjas érdekvédelmi szervezet képét mutatja. A legfiatalabb szavazók és azon belül a felsőoktatási hallgatók között népszerűsége az öt százalékot sem éri el. Újabb forgatókönyvek születtek arra, hogy Mesterházyt miként lehet elmozdítani, de a többség abban egyetértett, hogy az EP-választást nem szabad veszélyeztetni egy ilyen kalanddal.
Különösen abszurddá vált a helyzet, amikor a pártelnök bukását akarók, akik április 6. után még követelték a távozását, május elején attól kezdtek el félni, csak nehogy lemondjon, mert nem lesz kit felépíteni ellenében, és az előrehozott tisztújításon komolyan vehető rivális híján akár újra is választhatják. A messiásként vár Botka Lászlót, az örök reménységet ugyanis hiába győzködték. A biztosnak tűnő szegedi győzelmet semmiképp sem akarta kiengedni a kezéből, és attól tartott, ha elindul a pártelnöki posztért, és ne adj’ isten győz, a Fidesz és a szövetséges baloldali pártok mellett a frakcióvezetői posztot megtartó Mesterházyval is harcolnia kell.
|
Botka László, az átmeneti vezető
Kurucz Árpád |
Botka – szegedi aktivitását leszámítva – már a parlamenti választási kampányból is kivonult. Valószínűleg eleve esélytelennek tartotta a szövetséget, különösen annak végső formáját, meggyőződése volt, hogy Gyurcsány több voksot visz, mint amennyit hoz. Kívülállása sokak szemét szúrta. Ugyanakkor Botka szeme előtt ott lebegett Bajnai Gordon példája, akivel jó viszonyt ápol: a volt miniszterelnök túl korán szállt vissza a politikába, fellépése egész más eredményt hozhatott volna, ha kivár. Botka pedig tud várni: Szegeden töretlen a népszerűsége, jó eséllyel újraválasztják polgármesternek, és a háttérből, választmányi elnökként, a baloldali egység kezdeményezőjeként elkezdheti felépíteni magát az országos politikában is, egészen a 2018-as miniszterelnök-jelöltségig.
De lett volna akárki is a kihívó, szembesülnie kellett volna azzal, hogy Mesterházy a frakcióvezető és a képviselőcsoport után járó állami pénzek gazdája, ő meg ott találja magát a halottasháznak tűnő Jókai utcai székház ötödik emeletén, a pártelnöki szobában, kétmilliárdos adóssággal, kifizetetlen számlákkal, olykor leálló lifttel és klímával, lényegében egyetlen fillér nélkül, kiszikkasztott aktivistahálózattal, csalódottsággal, a háta mögött az egyre magabiztosabb Gyurcsánnyal, aki ugrásra készen várja, miként tudná szétzilálni a maradék MSZP-t, magához csalogatva, akit csak lehet.
Nem volt kihívó, és ezt pontosan tudta Mesterházy is, aki magabiztosan állíthatta, hogy minden megy tovább a maga rendjén, és csak az önkormányzati választás után tartanak tisztújítást. Abban bízott, hogy ha az EP-választáson lemaradnak is a Jobbiktól, ősszel javíthatnak, megszerzik a budapesti kerületek felét és Szegeden kívül még néhány nagyvárost, így a három választás összesített mérlege már nem is lesz olyan rossz. De szűk körben számolt a másik eshetőséggel is: azzal, hogy rossz eredmény esetén érdemes lehet előremenekülnie, tisztújítást kezdeményezni, mert nincs senki, aki a helyére állna.
Aztán eljött az EP-választás. Az MSZP-seket nem az sokkolta, hogy a – vártnál ráadásul gyengébben szereplő – Jobbik megelőzte őket, hanem az, hogy 10 százalék körüli szintre süllyedtek, és megközelítette őket az úgyszintén két mandátumhoz jutó Demokratikus Koalíció. Utóbbi a hagyományosan baloldali kerületekben (Újpesten, Kőbányán, Újpalotán, Csepelen, Pestszentlőrincen) és számos nagyvárosban (Pécsen, Nagykanizsán, Győrben, Kaposváron) is a szocialisták fejére nőtt úgy, hogy nem új szavazókat hozott be, hanem megkaparintotta az MSZP bázisának felét. Ez lett Mesterházy veszte: ő, aki egyszer már legyűrte Gyurcsány Ferencet, amikor kiszorította a pártból, végül nem kis részben Gyurcsány áldozata lett.
A helyzete tarthatatlanná vált. Kiderült, hogy a baloldaliak főként az MSZP-t okolják a parlamenti választási fiaskóért, ezért az európai választáson el sem mentek szavazni, illetve sokan voltak közöttük, akik dacból átszavaztak a DK-ra, amely a csekély részvétel miatt is izmosabban került ki az EP-választásból, mint azt valós helyzete egyelőre indokolná. Mesterházy legnagyobb teljesítményének széles körben azt tartották, hogy az MSZP a 2010-es kudarc és Gyurcsányék kiválása ellenére, sőt Bajnai színre lépésekor sem zuhant össze. Pedig sokan ironizáltak azon a megválasztásakor, hogy ő lesz a szocialista párt utolsó elnöke.
Ez a teljesítmény azonban az EP-választással kapott egy vajszínű árnyalatot. Felrémlett a veszély, hogy az MSZP a kisgazdapárt, az MDF és az SZDSZ sorsára jut. Lendvai Ildikó, aki ekkor már jó ideje aktívan részt vett a Mesterházy-utód keresésében, azt írta a Facebookon: a pofon azért hasznos, mert kiderül, hogy aki kapta, az halott, vagy csak alszik. Vagy hónapok óta kómában van, mint szegény Schumacher. Mesterházy még megpróbálta menteni a menthetőt. A választás éjszakáján – már az elnökség egy részével is szembeszállva – azt találta ki, hogy elég, ha felajánlják a lemondásukat a választmánynak. Másnap bejelentette, hogy akármi lesz is, a frakció vezetéséről nem mond le.
Irtózatos nyomás nehezedett rá már nemcsak a pártból, hanem a közvélemény részéről is, cikkek sokasága jelent meg, amelyek érték és ideológia nélküli karrierpolitikusként jellemezték, MSZP-s Orbánként, akinek ugyanolyan hatalmi ambíciói vannak, mint a kormányfőnek, csak szerényebb tehetsége. A hét közepére Mesterházy megelégelte mindezt. Múlt szerdán támadásba ment át: közölte, azt fogja kérni a választmánytól, hogy fogadja el a lemondásukat, és írjon ki mielőbbi teljes tisztújítást. Egyúttal visszaüzent: nem az őt a nyilvánosság előtt bíráló Lendvai és Kovács László fogja megújítani a baloldalt, abból nem is megújulás, hanem restauráció lenne. Bár bizonyára a sértettség is szólt belőle, fontos kérdést vetett fel.
A régi arcok kiszorítása nem vezetett eredményre, mert akik jöttek helyettük, nem rendelkeztek érvényes mondanivalóval, és a pártelnökhöz fűződő lojalitásukon kívül más, addig rejtett képességüket sem bizonyították. De Mesterházynak igaza van: inkább lesz vicc tárgya, mintsem hiteles az MSZP megújulása, ha azok vezénylik le, akik ugyanilyen aktívan vettek részt az egykori állampárt megújításában. Aznap este viszont a budapesti pártszervezetek elégedetlenségét jó ütemben megérző Horváth Csaba is elment az ATV-be, hogy a pártelnök lemondását sürgesse. Az a Horváth Csaba, akinek főpolgármesteri jelölése mellett a pártelnök a legjózanabb észérvek ellenére is a végsőkig kitartott, csak azért, mert megígérte neki. Ekkor valami megtört Mesterházyban.
A pellengérre állítás, az MSZP-ben egyre nagyobb erővel – és persze jogosan – feltörő változtatási igény hatására múlt csütörtökre virradó éjjel eldöntötte, hogy lemond. Nemcsak a pártelnöki poszttól vált meg, hanem a frakcióvezetőitől is. Tessék, csináljátok jobban, ha tudjátok! Délelőtt bement a Jókai utcai székházba. Döntését csak bizalmasaival – Harangozó Tamással, Velez Árpáddal – beszélte meg, majd szólt a sajtóügyeket szervező kollégájának, hogy délre hívja össze az újságírókat, rendkívüli bejelentést tesz. A lemondása utáni napon – amikor tőle aligha függetlenül az elnökség fele is távozott, utat nyitva a teljes tisztújítás előtt – kipakolta az irodáját, és elbúcsúzott a Jókai utcában dolgozóktól. Közös kép is készült, Mesterházy mosolyog rajta, de vannak, akik szerint pár perccel korábban még könnyezett, amikor az apparátus hosszasan tapsolta.
Megtapsolták múlt szombaton a választmány tagjai is. Megkönnyebbültek, mivel Mesterházy búcsúbeszédének pillanatában már pontosan tudták, mi következik. Addig két forgatókönyv volt. Az elsőt a Botkát támogatók dolgozták ki, köztük azok az „öregek”, akiket Mesterházy háttérbe szorított. E szerint ideiglenes elnök jött volna az EP-választáson brüsszeli mandátumot szerző Ujhelyi István személyében, majd Botka az év végén átvette volna szegedi politikustársától a stafétát. Ezzel állt szemben az az elképzelés, hogy teljes tisztújítást tartsanak, és két évre válasszanak új vezetőket. Ezt a Tóbiás József köré szerveződő erők szerették volna elérni.
Az első mellett szólt – Botka kivárásán kívül –, hogy az MSZP ősszel valószínűleg újabb pofonba sétál bele, ami gyengítheti az elnököt, a második mellett az, hogy a változtatás most már halaszthatatlan, nem lehet mismásolni. A párt országos tanácsa múlt pénteken ez utóbbi mellett határozott. Nem is voltmás választása,miután emellett tették le a garast Mesterházyék, az elnökségi tagok felének lemondásával a párt vezetők nélkül maradt. Tóbiás a párttanács ülésén világossá tette, hogy ha felkérik, vállalja az elnöki posztot, és szenvedélyesen beszélt elképzeléseiről, az MSZP megújulásának lehetséges irányairól. Segített az is, hogy Tóbiás és Botka még aznap négyszemközt tárgyalt, és megállapodott a szereposztásról. A szegedi polgármester egyértelműsítette, hogy csak 2016-ban akar színre lépni, addig maradna választmányi elnök, és keresné az együttműködést a többi baloldali párttal.
Mesterházy Attila múlt szombat este kitett a Facebook-oldalára egy fényképet. Motorosruhában van, sisak a kezében. „Ma végre motoroztam egy nagyot” – írta. Több mint négyezren lájkolták, többen, mint bármely korábbi bejegyzését.
