Mint megtudtuk, a 19 éves férfi, Róbert abban az őcsényi házban nőtt fel, ami leégett. Róbertet nagyszülei nevelték, mivel anyját – a nagyszülők lányát – a gyámhatóság nem találta alkalmasnak erre. Róbert Szekszárdon kőművesnek tanult, ám abbahagyta, amiben szerepet játszott, hogy három éve megismerte a vele egykorú Krisztát. A lány másfél évvel később megszülte Izabellát. A pár Kriszta szüleihez költözött.
A rossz állapotú kölesdi ház kétszobás, egyikben Kriszta bátyja lakott, a másikban az ifjú pár a kisdeddel és a nagyszülők. A családsegítő a körülményeket nem látta megfelelőnek, s félő volt, hogy emiatt elveszik a fiataloktól a gyereket. Ezért tavaly nyáron Robi megegyezett nagyszüleivel, hogy visszaköltözik hozzájuk párjával és kislányával Őcsénybe.
Amikor kigyulladt a ház, akkor épp nem voltak otthon, mert meglátogatták Kölesden Kriszta családját. A tűzről hírt kapva hazamentek, és látták, hogy mindenük odaveszett: ruháik, a gyerek kiságya, babakocsija, játékai. Ezért pénzt kértek nagyszüleiktől, ám ők azt mondták, a biztosító még ezután fizet, a gázos cég és a falu gyorssegélyét pedig ők kapták, ezért nem osztoznak.
A nagyszülők a falutól kapott lakásba nem fogadták be Robit és családját. A szép arcú, átlagos testalkatú férfi a történteket azzal magyarázza, hogy nagyanyja el akarta szakítani őt Krisztától és Izabellától, mert azt szeretné, hogy a pénzével a nagyszülőket segítse. Robi állítja, ő mindig dolgozott, eleinte egy kábelgyárban, majd miután onnan egy hiányzás miatt elküldték, az erdőn. Ott feketén napi ötezret keresett.
– Mindennap odaadtam belőle nagyanyámnak 2500-at – jelenti ki. Amikor hitetlenkedve firtatom, kijavítja magát: – Jó, háromnaponként.
Zsuzsa, a nagymama másképp látja a történteket. Az 59 éves asszony közmunkás, párja rokkantellátást kap. Zsuzsa szerint nekik kellett eltartaniuk a fiatalokat, Robiék a konyhára alig adtak, a rezsire is négy hónap alatt csak kétszer, összesen 30 ezer forintot. Zsuzsa állítja, hogy Robi, miután egy hónap elteltével elküldték a kábelgyárból, nem keresett állást. Arra, hogy az erdőn lett volna munkája, az asszony legyint. Elmondása alapján a két fiatal egész nap elvolt otthon.
– Elegem lett belőlük, hozzánk nem jöhetnek – teszi hozzá az elgyötört arcú asszony. – A biztosító kifizeti majd a kárukat. A gyorssegélyt mi kaptuk, nem ők.
A nagyszülők általam kérdezett utcabelijei Zsuzsát erősítik, a két fiatal szerintük dologkerülő, élhetetlen. Ezt mondja Őcsény polgármestere, Fülöp János is, aki megérti a nagyszülőket. A polgármester sajnálja Robiékat, ám ettől még a falu nem adhat nekik elhelyezést.
Az egész történet némiképp arról szól, hogy a szegénység és a kiszolgáltatottság miképp termeli újra önmagát. Molnárék egykor Szekszárdon gyárban dolgoztak, a rendszerváltás után elvesztették munkahelyüket, azóta máról holnapra élnek. Három gyermekük is nehezen talált állást, azért nevelték fel ők Robit, mert lányuk nem tudott gondoskodni róla. Az unoka nem látott maga előtt olyan példát, hogy miképp kell megalapozni egy egzisztenciát, egy gyermekvállalást. E nélkül menekült bele a családalapításba. Mindez Krisztára is igaz.
Hogy Robiék megérdemlik-e a segítséget, azt nem dönthetjük el. Ám hogy segítség nélkül bukásra vannak ítélve, az vitathatatlan.
