Közülük azoknak a legérzékenyebb a helyzete, amelyek az elmúlt években, érzékelve az ellátás feszültségeit, fizetős szolgáltatásokat kezdtek el nyújtani a magyar betegek számára. Ehhez egészen az év közepéig több-kevesebb biztatást is kaptak az egészségpolitikától.Közéjük tartozik például az Uzsoki-modell, amelyben a közkórház kapacitástöbbletének piaci értékesítésével enyhítettek valamit az intézmény forráshiányán. Aki írásban lemondott a közfinanszírozásról, és magánbetegként a szolgáltatást meg is tudta fizetni, soron kívül kapott ellátást az Uzsoki kórházban. A kórház célja ott kettős volt: részben szakembereiket akarták megtartani, úgy, hogy legálisan kereshessenek több pénzt, másrészt az intézmény bevételét növelték.
Közfinanszírozott magánszolgáltatás
Magánszolgáltatáshoz közfinanszírozást eddig is jellemzően csak néhány területen lehetett kapni Magyarországon. Ilyen például a művesekezelés, a képalkotó diagnosztika és a labordiagnosztika. A művese-szolgáltatás a nyolcvanas évek végétől azért lehetett és fejlődhetett Magyarországon, mert magáncégek megvásárolták és a társadalombiztosítás megrendelésére működtetni kezdték ezt a nem olcsó technológiát. Hasonlóan a művese-szolgáltatókhoz, általában az egészségügy olyan területein „tapadtak meg” a magánszolgáltatók, ahol a közfinanszírozás számára megfizethetetlen high-techre volt szükség.
|
A művesekezelést a nyolcvanas évek vége óta jórészt magáncégek nyújtják Magyarországon
Fotó: Kovács Bence |
Ilyennek számított szinte az összes diagnosztikai szolgáltatás. A kilencvenes évek elején előbb privatizálták az addig az ÁNTSZ által működtetett laboratóriumokat, csak a közegészségügyi feladatok ellátáshoz nélkülözhetetlenek maradtak állami kézben. Ez teremtette meg a lehetőséget arra, hogy az új tulajdonosok elvégezzék a szükséges, tőkeigényes modernizálást. Most van olyan magánlabor, amely alvállalkozóként szolgálja ki a kórházakat, és van olyan is, amely az egészségbiztosító szerződött partnere.
Ez utóbbiak akár el is veszthetik bevételeiket, ha életbe lép az a szabály, hogy magánszolgáltatást nem lehet közpénzből finanszírozni. A tavalyi több mint 745 milliárdos finanszírozás 24,6 százalékát magánszolgáltatókon keresztül költötte el az egészségbiztosító, ez több mint 183 milliárd forint. A tavalyi 851 ezer művesekezelést például 89 százalékban magáncégek végezték, a 170 millió laborvizsgálatért kifizetett 21 milliárd forintnak is majdnem a 17 százalékáért vállalkozások dolgoztak meg, és a 870 ezer CT-, illetve 336 ezer MRI-vizsgálatból is jelentős számút végeztek vállalkozások: majdnem 20 százalékot, 3,3 milliárdot hasítva ki a 17,1 milliárdos kasszából.
Klasszikus kórházi szolgáltatást nem vásárol a társadalombiztosítás, mert erre alkalmas magánintézmények nem is jöttek létre. Aki megpróbálkozott vele (l. Telki Magánkórház), az be is csődölt. Kivételnek számít az Országos Gerincgyógyászati Központ, ahol speciális orvosi szaktudásra alapították a magánszolgáltatást – ez az üres kapacitásaiból értékesít valamit az egészségbiztosítónak.
Cég asszisztál cégnek
Az államtitkár kijelentése az egyszerű orvosok körében váltotta ki a legnagyobb riadalmat. A magyar egészségügy sajátossága, hogy a gyógyítók munkajogi, adózási és egyéb megfontolásokból legtöbbször valamilyen cégként, betéti vagy korlátolt felelősségű társaságként vesznek részt a rendelők és kórházak munkájában. A beteg legtöbbször nem is tudja, hogy őt az Éles Kések Kft. műti és a Könnyű Álmok Bt. altatja…
E működési módok vitathatatlanul zavarossá teszik a magyar egészségügyet, ám rapid betiltásuk nyilvánvalóan azonnali összeomlást eredményezne, így az első kormányzati konkrétum, amely az államtitkári kijelentést kiegészítette, az volt, hogy ezekhez a „magánvállalkozásokhoz” nem nyúlnak hozzá.
Magánkórházi tranzitszolgáltatás
Az egészségügy igazi szürke zónája az a kapcsolat, amelyre az államtitkár kimazsolázásként utalt. Ennek alapja az, hogy sok orvos egyszerre nyújt közfinanszírozott szolgáltatást valamelyik közintézményben és tart fenn magánrendelést, hogy megéljen – és e kettő között úgy mozgatja a betegeket, ahogy az neki anyagilag a legjobban megéri. Így fordulhat elő, hogy az orvos a közfinanszírozott szakrendelőben a betegének megajánlja a rövidebb sort, a gyorsabb kivizsgálást, ha az a magánrendelőjét is hajlandó felkeresni, és ott fizet. A tranzit működik a másik irányba is.
Ekkor a magánbetegét, aki egyébként a kezelésért neki fizet, például laborvizsgálatokra vagy a költségesebb eljárásokra már bemenedzseli a közkórházba, hogy a társadalombiztosítás terhére lássák el. Ebben a bonyolult viszonyban gyakran szétszálazhatatlan, hogy mi a vállalkozási díj, mi a hálapénz, és mi a pőre megvesztegetés. E beteges viszonyt gyakran a kórházak vezetői is támogatják. Például azért, hogy megtartsák az embereiket, kórházi hátteret biztosítanak minimális díjért a magánrendelőkben végzett egynapos sebészeti beavatkozásokhoz. Van, hogy eltűrik, hogy az orvos magánbetegként kezelje a súlyos, például daganatos páciensét, majd amikor már nagyon költségessé válik a terápia, az intézmény vállalja át az intenzív ellátást.
Aki még él, élni akar
Az eddigiekből is kitűnhet, az egészségügyi magánszolgáltatás, a fizetős ellátás választása a betegek számára nem annyira kedv, mint kényszer dolga. Legeslegegyszerűbben fogalmazva: rettegnek az életükért, és ha tudnak, inkább fizetnek, nehogy túl későn, vagy nem elég jó ellátást kapjanak. Ez a félelem nem megalapozatlan: tavasszal egy szakmai konferencián Vokó Zoltán epidemiológus arról beszélt, hogy a mell-, vastag- és végbél-, illetve prosztatarákban szenvedő betegek ötven százalékánál a kezelést az első diagnózisukat követő egy hónapon túl, a tüdőrákban szenvedő betegek felének kezelését pedig majd két hónappal később kezdik meg.
Pedig ezekben a betegségekben a minél korábban megkezdett terápia az életet jelentheti. A késlekedés már a diagnosztikánál kezdődik, ott, hogy CT-re és ultrahangra is csak többhetes várólistán keresztül juthatnak el a betegek. Érthető, hogy aki tud, fizet, ha ezzel gyorsabban jut diagnózishoz. A helyzet romlására jellemző, hogy az Union Biztosító felmérése szerint, míg két éve az orvoshoz fordulók 32 százaléka, addig ma már 44 százaléka fizet az ellátásért.
Az OECD és az uniós tagállamok között Magyarországon a legalacsonyabb a közfinanszírozás aránya. Miközben a hazai betegellátás költségei meghaladják a GDP 12 százalékát, az állam ebből csak 3-4 százalékot fedez a közkassza terhére. Ahhoz pedig, hogy a politikai szándék a betegek helyzetét könnyebbé tegye, az kellene, hogy a szétválasztás legalább néhányat orvosoljon azokból az okokból, amelyek a két szektor összekeveredését eredményezték. De ennek vajmi kevés a jele.
Kórházak bevételkényszere
A kórházak bevételkényszerének az az alapja, hogy gyógyító tevékenységük legalább ötödére nincsen fedezet, ezért újra és újra eladósodnak. A Magyar Kórházszövetség elnöke szerint évente mintegy 100 milliárd hiányzik a kórházak működtetésből. Velkey György ugyan támogatja a köz- és magánellátás szétválasztását, de mint mondja: pótolni kell a magánszolgáltatásokkal kieső bevételeiket.
A költségvetésben nyoma sincs ennek, és Velkey György szerint a rendszerben sincs elegendő hatékonysági tartalék. Sőt a kórházszövetség elnöke arra is felhívta a figyelmet, hogy a legális fizetős ellátások kitiltásával a hálapénz még inkább felértékelődik, mert a betegek informálisan igyekeznek majd hozzájutni a kiemelt ellátásokhoz.
Az állam tőkehiánya
Emlékezetes: a magánszolgáltatók megjelenését a diagnosztikában az tette szükségessé, hogy államnak nem volt pénze beruházásokra. Például az egyik legnagyobb, az országban 11 helyen szolgáltató magánvállalkozás, a Diagnoscan – amelynek határozatlan idejű szerződése van a tbvel, és évtizedes közreműködői szerződései kórházakkal – az elmúlt 23 évben 14,2 milliárd értékű beruházást hajtott végre Magyarországon. Bár az európai uniós fejlesztések sok mindent létrehoztak a magyar egészségügyben, ezeket a magánkapacitásokat az állam ma sem képes kiváltani. Az államosításukhoz szükséges, a szakértők által 100 milliárdosra becsült tőkefedezetnek ugyancsak nem látni nyomát a költségvetésben.
A tőke tőkehiánya
A hazai egészségügyi magánszolgáltatások eddigi viszonylagos pezsgése részben annak volt köszönhető, hogy a drágább szolgáltatásokat át lehetett hárítani a közkórházakra. Ez tette életképessé az egyszakmás magánrendeléseket, meg a kis járóbeteg-klinikákat összevonó társas vállalkozásokat. A csekély fizetőképes kereslet és az egészségügyi magánbiztosítások fejletlensége nem teremt biztató piacot a teljes szolgáltatási spektrumot kínáló magánkórházaknak.
A Telki Kórház fentebb említett csődje után kifejezett kuriózum az az egyelőre még csak tervként létező, magánbefektetésből épülő Duna Medical Center, melynek alapítását az ősszel jelentették be. A 40 milliós eurós beruházással 2016-ban Budapesten megnyíló kórház teljes gyógyítási spektrumot nyújtana a betegeknek. Azok a vállalkozások is bajba kerülhetnek, amelyek mintegy háromtucatnyi közkórházban kórtermet vagy műtőt bérelnek.
Várható, hogy a tisztiorvosi hivatal fogja megállapítani, a kórháznak van-e felesleges kapacitása az áruba bocsátásra. Csakhogy ez nem veszélytelen, mert könnyen lehet az a vége, hogy ott, ahol a szakhatóság ezt kimondja, csökkentik a finanszírozott ellátási kvótát. Ezt egyik főigazgató sem meri megkockáztatni, de ha sikerülne is elkerülni, akkor is csak piaci áron adható bérbe a műtő vagy az ágy. Azt pedig már a hazai magánbeteg nem tudná megfizetni. Mindkettőnek egy a vége: ez a kapacitás is eltűnhet a piacról.
A beteg várhat a sorára
Ha a sorban állás nem csökken, és a legális fizetés lehetősége megszűnik, az csak a hálapénz alkalmazásának adhat újabb lendületet, ez pedig tovább növeli az ellátottak bizonytalanságát. A magánellátás felé a tömegek számára nem vezet út, részint nem bírják pénzzel, részint ott a korlátozott kereslet miatt nem is tud kiépülni a teljes gyógyítási kínálat. Összességében azt mondhatjuk, hogy mivel a tarthatatlan rendszert az állami egészségügy fogyatékos teljesítménye és belső ellentmondásai hozták létre, így azok megszüntetése nélkül, puszta rendszabályokkal nem is lehet felszámolni.
