Az önmagát „bűnrészesként" meghatározó Dupcsik meggyőződése szerint a „publikálás késleltetését" nem a cikk színvonala okozta (ezt ugyanis senki nem kérdőjelezte meg), de még csak nem is a Bársony–Daróczi szerzőpáros tevékenységére vonatkozó minősítések. A korábbi elutasítások igazi oka – vélekedett blogbejegyzésében a szociológus – feltehetőleg a szerkesztők stratégiáiban rejlik, amelyekkel óvatosan manővereznek a személyes/szakmai kapcsolatrendszereikben: „W haver teljesítményét nem bántjuk."
Tegyük hozzá, hogy esetünkben nem egyszerűen csak „haverokról" beszélünk. Daróczi Ágnes régóta a magyarországi roma értelmiség meghatározó alakja, aki férjével, Bársony Jánossal az oldalán évtizedek óta küzd nagy ellenszélben, felemás sikerrel a cigányság emancipációjáért.
|
Landauer Attila
Fotó: Molnár István Gábor |
A kisebbségkutató szerzőpáros szóban forgó könyvének nem könnyen megjegyezhető címe: Kali Trash – Fekete félelem, Pharrajimos – Szétválogatás, Samudaripen – Legyilkolás. A kötet tavaly jelent meg a Romano Instituto (Cigányságkutató Intézet) Alapítvány gondozásában. Az alapítványnak Daróczi Ágnes a vezetője. A mellékletekkel együtt több mint 340 oldalas mű egyfajta folytatása annak a hasonló tárgyú kötetnek, amelyet Bársony és Daróczi szerkesztésében a L'Harmattan adott ki 2004-ben.
A hiánypótló szakirodalomként beharangozott könyv azonban Landauer Attila recenziója szerint „teljes kudarc".
Landauer elöljáróban azt kifogásolja, hogy a Bársony–Daróczi szerzőpáros holokauszttagadással vádolja Karsai László történészt. Karsai a cigány holokauszt sajátosságait elemezve arra jutott, hogy a nácik a szövetségeseik, csatlósaik területén, vagy a megszállt területeken az esetek többségében nem törődtek a romákkal. Többé-kevésbé következetes cigányüldözést csak magában a Német Birodalomban folytattak, a romákat nem az emberiség vagy a német árják ellenségének, pusztán „rendőri közigazgatási problémának” tartották.
A könyv szerzői úgy ítélték meg, hogy ez holokauszttagadó állítás, amely ahhoz mérhető, amikor Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója idegenrendészeti eljárásnak minősítette a Kamenyec-Podolszkijba történt deportálást.
Landauer Attila ellenben megjegyzi: ha a szerzők felmérték, mekkora sértés, hogy holokauszttagadással vádolnak egy történészt, aki életét feltette a holokauszt kutatására, akkor az több mint nyomasztó. Ha nem mérték fel, az még nagyobb baj.
Landauer ízekre szedi a könyv történeti részét, amely a szerzők közötti munkamegosztásnak megfelelően Bársony Jánoshoz köthető. A recenzens szóvá teszi a pontatlanságokat, elírásokat és tárgyi tévedéseket. Különösképpen kínosnak hat, hogy Landauer Attila közlése szerint Bársony a roma holokauszt áldozatai közé sorolta egy köztörvényes bűnöket elkövető banda tagjait is, akiket rablógyilkosság miatt végeztek ki vagy zártak börtönbe.
A svájci bankok ellen folyó kárpótlási perhez beadott igények vallomásai alapján Bársony János több mint félszáz – túlnyomórészt a mai Magyarország területén lévő – települést említ, ahol romák számára internálótábort hoztak létre. Landauer Attila hiányolja, hogy a visszaemlékezéseken túl a szerző semmivel nem kísérli meg bizonyítani a táborok létezését, illetve arra sem tér ki, vajon mikortól meddig álltak fenn.
|
| Ceija Stojka tusrajza: A munka szabaddá tesz |
Idevehetjük Karsai László régebbi feljegyzését is, amelyet kollégájával, Molnár Judittal közösen írt. A történészek – hívták fel a figyelmet – a visszaemlékezéseket és a visszaemlékezők által közölt információkat mindig nagyon gondos forráskritikával kezelik. Ha levéltári források egyértelműen cáfolják például a debreceni, hat hónapig fennálló cigánygettó létét, akkor el kell ismerni: azok, akik „emlékeztek" arra, hogy fél évig a cívisvárosban raboskodtak, kényszermunkát végeztek – tévedtek. Rosszabb esetben szándékosan valótlan adatokat közöltek, netán a kárpótlás reményében.
Hiszen egy tábor lakóit őrizni kell, a táborból ki kell vinni őket dolgozni, a tábor megszervezőinek gondoskodniuk kell a minimális egészségügyi feltételek biztosításáról és így tovább. Ha pedig ennyi dolguk van, akkor arról szép számmal születnek hivatalos feljegyzések, kimutatások, kérvények, jelentések és beadványok – állapította meg Karsai László és Molnár Judit.
Visszatérve a recenzióhoz: Landauer Attilának erős fenntartásai vannak azzal a könyvben található veszteséglistával kapcsolatban is, amely több a a mint kétszáz, az „anyakönyvi adatok alapján feltételezhetően cigány munkaszolgálatos" nevét tartalmazza. Landauer minden halott veszteségi kartonját ellenőrizte. A listán szereplők közül 10-ről bizonyosan kijelenthető, további 10-15 személyről elképzelhető, hogy cigány volt. A listára felkerültek csaknem 90 százaléka azonban bizonyosan nem volt roma. Ráadásul hatan nem a munkaszolgálat következtében vesztették életüket, hanem azért, mert Bánrévén megdézsmáltak egy katonai szállítmányt: metil-alkohol-mérgezésben haltak meg.
A teljességre törekvés igénye nélkül Landauer más helyreigazító megjegyzéseket is tesz, hangsúlyozva, hogy az általa kiragadott példák „nem mélypontjai, hanem általános színvonaljelzői a könyv történeti vonatkozású részeinek".
A kötet lektora Szita Szabolcs történész, a Páva utcai emlékközpont vezetője volt. Szita éppen az egyik nemzetközi konferenciáról a másikra utazott, amikor elértük. Annyit közölt, hogy a recenzió személyeskedő volt, nem szeretne foglalkozni vele. A másik: a sporadikus, ellentmondó helytörténeti adatok ellenőrzése túl sok időt igényel, amennyi neki sajnos nincsen. A könyvet amúgy erősen túlírtnak tartja, annak idején javasolta a rövidítését. Szita Szabolcs szerint a valóság feltárásához további jelentős alapkutatásokat kellene végezni, amire támogatást, pénzt nem adnak.
 |
Bársony János
Forrás: Mediaworks |
Bársony Jánosnak ugyanolyan lesújtó véleménye van a bírálatról, mint Landauer Attilának a könyvről. Lapunknak küldött nagy terjedelmű válaszában kifejtette, hogy komoly tudományos elemzés helyett a recenzió csak igazságtalan és vehemens gyűlölködés, amely végletesen elfogultan tagadja, semmibe veszi a könyv értékeit. Jelesül: a romák elleni hazai tömeggyilkosságok és a komáromi Csillag Erődben történt tények feltárását, a felelősök megnevezését, a korábbi polgári Magyarország jogállami garanciáinak megállását a cigánytelepek határánál, a történeti folyamatok ismertetését az előtörténettől az utóéletig.
Itt jegyezzük meg, hogy a könyvben lévő táblázat szerint 1944-ben és 1945-ben 23 helyszínen követtek el tömeggyilkosságot cigányok ellen. A legtöbb áldozatot a szerzők a komáromi Csillag Erődnél tüntetik fel („kb. 1200 fő"), de két olyan települést is láthatunk (Jászkarajenő és Várpalota/Mátyás-vár) ahol az áldozatok száma 5-5, illetve kettő olyat (Kecskemét/Cigányváros/Homokbánya és Pocsaj), ahol az áldozatok száma 3-3 fő. Kérdés, hogy utóbbi esetekben mennyiben helytálló a tömeggyilkosság kifejezés használata.
A kötet – összegezte kérdésünkre Bársony János – tízévnyi kutatási munka eredményeit tartalmazza, amelyből kilenc évig a szerzők csupán saját erejükre és barátaik magánadományaira támaszkodhattak. Tényleges állást, kutatóhelyi állami vagy intézményi forrást nem kaptak, csak az utolsó másfél évben nyertek el pályázati támogatást az Emberi Erőforrások Minisztériumától. (Daróczi Ágnes közlése szerint 8 millió forintról van szó: lásd keretes írásunkat.)
Bolti forgalomban nem kapható
Csak nagy nehézségek árán sikerült beszereznünk Bársony János és Daróczi Ágnes könyvét. Kiderült: a kötet bolti forgalomban nem kapható. Annak ellenére sem, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának társadalmi felzárkózásért felelős államtitkársága 8 millió forintos támogatást adott a könyvet kiadó, Daróczi Ágnes által vezetett alapítványnak. – A szerződés szerint 500 példányt a megkapott támogatásból kellett gondoznunk, beleértve a borítótervezés, a szedés-tördelés, a korrektúrák, a lektor, a szállítás költségeit – tájékoztatott Daróczi. Túlteljesítették vállalásukat: a támogatásért cserébe elég lett volna egy 60 oldalas kötetet letenniük az asztalra. A szerzők által megkapott száz tiszteletpéldányon túli négyszáznak elvileg roma kisebbségi önkormányzatokhoz, népismeretet tanítókhoz, közösségi házakhoz kellene eljutnia.
Bársony János kiegészítése szerint a négyszáz példány sorsáról nincs tudomásuk, úgy tűnik, szekrényben őrzik, nem hozzáférhető a közönségnek. A minisztériumnak joga van további 2000 példányt kiadni: az ehhez rendelkezésre álló határidő jövő júniusban jár le. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a könyvről szóló kritikát lényegesen többen olvashatták, mint magát a könyvet. Landauer Attila ennek ellenére látja értelmét annak, hogy megírta a recenziót. Számítani lehet rá, hogy a kötet később szélesebb körhöz eljut. Ha nem így lesz, a könyvben közölt állításaikat a szerzők akkor is nyilvánosan képviselni és terjeszteni fogják – Landauer ezért fontosnak tartja, hogy az általa bírált történeti rész ne maradjon szakmailag megalapozott ellenvélemény nélkül.
Bársony János úgy érzi, bizonyos értelemben köszönettel is tartozik a bírálónak, amiért megtalálta a sajtóhibákat, és felhívta rájuk a figyelmet. A hibákat – folytatta Bársony – nem menti, de részben magyarázza, hogy a több száz oldalas kötetet a finanszírozó minisztérium diktálta feltételeknek eleget téve négy hónap alatt kellett megírni, megtervezni, megszerkeszteni, lektoráltatni, kinyomtatni. A rohammunka nem kedvezett a sajtóhibák elkerülésének és pótlólagos kutatások, pontosítások elvégzésének, de a „kutatott anyag közreadását mindenképpen fontosabbnak tartottuk, mint a forma teljes tökéletességét".
Bársony János fenntartotta, hogy a roma holokauszt, a pharrajimos szempontjából holokauszttagadónak tartja Karsai László idézett megállapítását, és tételesen vitába szállt a recenzens állításaival. Így például azzal, hogy köztörvényes bűnözőket, rablógyilkosokat sorolt az áldozatok közé.
A könyv – Bársony érvelése szerint – egy csoport roma bűnelkövető „ösztönös, elkeseredett, hatalom elleni lázadását írta le" sajtóhír és interjú alapján. Landauer Attilát közben csak az érdekli, hogy itt cigány bűnözőkről van szó.
A bűnügyben nem veszi észre a rendkívüliségét, azt, hogy kivételes politikai és lelki állapot válthatott ki akkor romákból katonatiszt és rendőr elleni erőszakot.
Feleslegesen, de buzgón bizonygatja, hogy az elkövetők többsége korábban rovott múltú volt, amit – szögezte le Bársony – senki nem tagadott. Hiszen fegyverhez nyúlni, betörni, embert ölni nem templomszolgák vagy széplelkek, hanem nehézfiúk és követőik szoktak általában.
A „feltételezhetően cigány munkaszolgálatosok" listájával kapcsolatban Bársony János konstatálta, hogy a recenzens nem sajnálta az utánanézést, kikérte az illetők veszteségi kartonját is a levéltárból. A több adat jobb válogatási pontosságot eredményez: a rövid idő miatt, sajnos, neki erre nem volt módja.
Bársony visszautasította, hogy történelemhamisítást követett volna el, amiért nem jelezte a metil-alkohol-mérgezés következtében elhunyt munkaszolgálatosok halálának okát, mármint azt, hogy felelőtlenségük közrejátszott a halálukban: „Én a munkaszolgálatos szervezet politikai jellege, az állam válogató felelőssége alapján, a csökkent jogú állampolgári státusz szerint tekintem a munkaszolgálatos áldozatok halálát a romákkal, zsidókkal, nemzetiségiekkel, politikai ellenzékkel, egyéb megbízhatatlanokkal történt történelmi erőszak részének. Függetlenül attól, hogy egyénileg közrejátszott valaki halálában a felelőtlensége, akár fertőző betegséget kapott, vagy öngyilkos lett, ez a szempontjaim alapján mellékes."
|
| Ceija Stojka tusrajza: Közelben a 11-es blokk |
Nem hagyta szó nélkül a recenzens azon megjegyzését sem, hogy a romák elleni bizonyítható üldöztetés ellenére mégsem lehet úgy tenni, mintha a hazai cigány népesség jellegében, struktúrájában, folyamatában, abszolút vagy relatív arányában ugyanolyan népirtásnak lett volna elszenvedője, mint a zsidóság.
Bársony János számba vette a hasonlóságokat és különbözőségeket. Kifejtette, hogy a jogfosztottság, az állami önkénynek való kiszolgáltatottság rasszista alapon közös élmény volt. A kirablásnak vagyon híján a romák kevésbé voltak elszenvedői, a deportálás is később kezdődött. A hazai gettólét élménye, az itthoni internálótáborok szenvedései viszont – szerinte – a romákat sújtották arányuknál jobban és hosszabban. Az iparszerű szervezett népirtás a hazai zsidókat, mint a nácik kanonizált fő ellenségét és bűnbakját, nagyságrendekkel nagyobb arányban és számban érintette. A faji felsőbbrendűség-tudaton alapuló rasszista jogsértő elnyomás és jogfosztottság ugyanakkor a romák esetében túlélte a náci birodalom összeomlását.
Könnyen lehet, hogy Bársony János némelyik megállapítása újabb viták kezdetét jelenti.
Dúl a számháború
Székely János katolikus püspök Cigány népismeret című 2010-es könyvében az olvasható, hogy a legtöbb cigányt német, lengyel és szlovák területről hurcolták a halálba, de Magyarországról is mintegy 30 ezer romát vittek el. A Tom Lantos Intézet 2012-ben azt írta, hogy a magyarországi cigányok közül „egyes feltételezések szerint 60-70 ezren, mértéktartóbb becslések alapján 20-30 ezren estek” áldozatul. Szita Szabolcs történész erre reflektálva akkor elmondta lapunknak, hogy az áldozatok száma szerinte néhány ezerre tehető. Bari Károly költő, folklorista 2013-ban megjelent háromkötetes művében arról írt, hogy egyre inkább az a szomorú meggyőződése: a halálos áldozatok száma minimum 50 ezer. Mostani könyvében Bársony János nem közöl összesített adatot, korábban tízezer körülire becsülte a romák emberveszteségét.
Bár a terv nem valósult meg, 2014-ben, a holokauszt magyarországi emlékévében a fideszes kormány cigány emlékhelyet akart létrehozni a hajdan lágerként működő komáromi Csillag Erődben, ahonnan roma transzportokat is indítottak. Ezért is kavart nagy botrányt Balog Zoltán miniszter kijelentése, miszerint „Magyarországról semmifajta roma, cigány deportálás nem történt”. Balog később bocsánatot kért, és talán némi kompenzációs szándék is felfedezhető abban, hogy minisztériuma anyagilag támogatta Bársony János és Daróczi Ágnes könyvének kiadását.
|
| Ceija Stojka tusrajza: A gyilkos hely, 1943 |
Magyarországon elsőként Karsai László végzett átfogó vizsgálatot a roma holokausztról, a kilencvenes évek elején megjelent könyvében legfeljebb ötezerre tette a roma áldozatok számát. A történész az elmúlt évtizedek kutatási eredményeinek ismeretében sem lát okot rá, hogy alapjaiban felülvizsgálja álláspontját, de a kép árnyaltabbá vált. Mai tudása szerint a korabeli 200-220 ezres cigány populációból nagyjából tízezer romát érinthetett az üldöztetés valamilyen formája. A kényszermunka, álorvosi kísérletek, (tömeg)gyilkosságok következtében mintegy ezren vesztették életüket.
Karsai fontosnak tartja eloszlatni a tévhitet, hogy a cigányokról és üldöztetésükről azért nincsenek dokumentumok – mint azt egyes „szakértők” hirdetik –, mert nem vették őket emberszámba, nem törődtek velük. A történész szerint ez nem igaz, ahol üldözték őket, tehát főleg és elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, ott a helyi hatóságok még 1945 tavaszán is gondosan gyártották a jelentéseket, „lepapírozták” a ténykedésüket. Ahhoz, hogy mennyire eltérőek álláspontok, még egy adalék. A Karsai László által összeállított lista szerint az akkori Magyarországon bizonyíthatóan 107 településen követtek el valamilyen atrocitást, súlyos jogfosztást, gyilkosságot romákkal szemben. Bársony János 902 ilyen települést sorol fel a könyvében.
Nemzetközi kitekintésre nem vállalkozhatunk, de az Európában elpusztított romák számáról sincs megközelítőleges konszenzus: a cigányság vesztesége – attól függően, hogy ki mondja – néhány tíz- vagy százezres, de akár milliós is lehet.
Identitás épül az üldöztetésből
Bársony János egyébként nem először és sejthetően nem is utoljára nevezte holokauszttagadónak Karsai László történész valamelyik kijelentését.
 |
Karsai László
Földi Imre / Népszabadság |
A vád előkerült azon a fórumon is, amelyet 2014 szeptemberében a Kutatók Éjszakáján tartottak az MTA Kisebbségkutató Intézetében. Azért pont ezt az eseményt említjük, mert a kétórás rendezvényről készült vágatlan felvételt bárki megnézheti az egyik nagy videomegosztó portálon. A szűk körben rendezett vitaesten Bársony részéről elhangzott továbbá, hogy „nyilván Karsai professzor is annak dolgozik, aki fizet. Őt a Jad Vasem fizeti, nem tudom, milyen szándékból".
Karsai László visszautasította a gyanúsítást, hogy bármifajta anyagi érdek felülírná a szakmai meggyőződését. 1994 óta vezeti a jeruzsálemi intézet levéltára magyarországi kutatócsoportját. Az ő javaslatára vették be a kutatási, iratfeltárási programjukba nemcsak azokat a dokumentumokat, amelyekben a zsidókról, hanem azokat is, amelyekben a cigányokról szó van. A mai napig mintegy négymillió oldalnyi dokumentumot tártak fel az 1938-tól 1949-ig tartó időszakból, több ezerre tehető a csak cigányokkal foglalkozó dokumentumok száma. Karsai szerint „egyetlen sincs, amely az én kutatási eredményeimet cáfolta volna, és egy sincs, amely Bársonyékat igazolta volna".
A vitavezető Kállai Ernő, volt kisebbségi ombudsman felvetette: mintha más közegben egyre ingerültebben reagálnának arra, hogy „betüremkednek a romák a holokauszt-identitásügybe". Kállai úgy vélte, hogy a holokauszt a romák identitásépítésének fontos része. Setét Jenő polgárjogi aktivista – aki a témába vágó minden tudását Bársony Jánostól és Daróczi Ágnestől szerezte – felidézte, hogy már a rendszerváltáskor megjelentek azok a „roma civil aktivitások", amelyek a holokausztot a „közös identitásképzés és mozgalomépítés centrumába helyezték".
Daróczi Ágnes remélte, hogy nincs olyan társadalomtudós, aki elvitatná: minden népnek joga van a saját narratíváját megalkotni a saját történelméről. Berend Nóra történész lényegesnek tartotta, hogy az a bizonyos narratíva tényekre épüljön. Hozzá csatlakozva Karsai László közölte, hogy akár mítoszokra, hazugságokra, legendákra is lehet identitást alapozni, csak ennek nagyon nagy veszélyei vannak – kártékony, vissza fog ütni.
Még mielőtt az indulatok elszabadultak volna, a rendezvény véget ért.
