Azt mondták, szegedi ügyvéddel Pesten ne pereskedjek, mert azzal nincs semmi esélyünk, de én megfogadtam egy szegedi ügyvédnőt, aki lelkiismeretesen képviselt. Az utolsó munkahelyemmel szemben azonban, ahonnan elbocsátottak, első fokon elvesztettem a munkaügyi pert, amelyben a 2010–13 folyamán teljesített és ki nem fizetett túlórák miatt 5 millió forint és a kamatai járnak nekem. Jó esélyem van, hogy másodfokon is veszítek, de végigcsinálom. A nagyobbik fiamból bankár lett, saját irodái vannak Magyarországon és Szerbiában. A kisebbik fiam 2013 óta Németországban él a családjával.
Szépen indult a magyarországi pályafutásom. A foglalkozásom személyi sofőr. Nagyon szerettem ezt a munkát, ez volt az életem. Magas fokon űztem, kékfény-használati jogom, fegyverviselési engedélyem és őrző-védő képesítésem is van mind Szerbiában, mind Magyarországon.
Én magam nem vagyok nagy ember, de szerettem, hogy nagy embereket szállítok. Jó kocsi, jó főnök! – ez volt a mindenem.
A Dégáznál az egyik igazgatóhelyettes sofőrje lettem. Az itteni magyarok azt terjesztették, hogy jött egy jugó gyerek, és egy ittenit ki kellett tenni a kedvéért. Nem igaz. De az igaz, hogy én egy nap kétszer is kitisztítottam a kocsiszőnyeget; egy porszemet nem tűrtem meg rajta. Az én autóm mindig ragyogott. Ez lett a baj. Ez itt nem szokás, nem tetszett. Itt az volt a szokás, hogy a hátuk mögött kinevették a főnököket, ha lehetett, ellopták a benzinpénz egy részét vagy eladták a gumikat.
Én nem ilyen voltam.
Az sem tetszett az itteni kollégáknak, hogy a magyar mellett perfekt beszélek szerbül, társalgási szinten németül és angolul. Amikor a Dégázt 1995-ben megvették a franciák, hat sofőrt iskoláztak be francia nyelvtanfolyamra – egyedül én csináltam végig, és kaptam bizonyítványt róla.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Hat évig voltam az egyik francia vezető sofőrje. Amikor letelt a második ciklusa, elment, én pedig szerettem volna a vezérigazgatóhoz kerülni. Megfúrtak, és nem a trükközőknek kellett eljönniük, hanem nekem, aki mindig alkalmazkodtam a főnökökhöz.
Egy év munkanélküliség után a nyugdíjfolyósító igazgatóság szegedi központjába kerültem. A főnökasszonyt szállítottam, néha más vezetőket. Nagyon szerettem Pestre járni. Mindig arra törekedtem, hogy a fővárosba kerüljek mint sofőr. A szegedi főnök asszonyom elrendezte, hogy Pestre kerülhessek, az Országos Nyugdíjfolyósító Intézet központjába. Ottani főnökömmel gyakran 500 kilométert is mentünk naponta.
Pesten sem a főnökökkel lett problémám, hanem az ottani sofőrökkel.
Úgy láttam, itt nem az alkalmas emberekből lesz személyi sofőr, hanem taxisokból, kamionsofőrökből, iskolázatlan emberekből. Én mindig tudtam a helyemet.
Nem loptam sohasem, és nem lefetyeltem a főnökeimről a hátuk mögött. Az autóm csillogott kívül-belül. Föl voltam öltözve szuperül – kifogástalan öltöny, nyakkendő. Nagyon szerettem az ismert embereket. Közelről láttam híres művészeket, filmrendezőket, politikusokat – mennyire más úgy, mint a televízióban! Imádtam fent lenni!
Amikor közelről megismertem ezt a világot, nagyon elcsodálkoztam. Szívesen barátkoztam más sofőrökkel. Tettem gesztusokat – az őrezred sofőrjeinek például őrölt paprikát vittem Szegedről.
De közben feltűnt, hogy például milyen piszkos a miniszteri kocsi belülről
– a miniszter sofőrje ennyire igénytelen volt. Nem mondtam, de látták, hogy nekem más a mentalitásom. Engem vittek ki Bécsbe, Zágrábba, Újvidékre, mert tudtam tolmácsolni, tudtam, mi hol van, hová hogy lehet eljutni. Ha külföldi vendégek jöttek, engem küldtek eléjük a repülőtérre, mert beszélek nyelveket, tudtam velük társalogni.
Mi örömmel jöttünk ide.
Rajongásig szerettük az országot. Nem kaptunk segélyt, nem is kértünk
– bíztunk a két kezünk munkájában. Hoztunk két gyermeket is ennek az elöregedő országnak. Büszke vagyok rá, hogy elértem: Szegedről fölkerüljek Pestre személyi sofőrnek. De Magyarországon sohasem fogadtak be igazán. Hiába vagyok magyar, mindig külföldi maradtam. Jóban voltunk a többi sofőrrel, de csak addig, míg ők kértek tőlem valamit. Ha nekem kellett volna segítség, azt mondták: nem érek rá.
Engem kétszer bocsátottak el Magyarországon, érdekes, mindig a Fidesz–Orbán-kormány alatt, bűntelenül – először 2000-ben az első, majd 2013-ban a második Orbán-kormány idején. Az utóbbiban én is ludas voltam egy kicsit. Akkor volt, hogy a feleségemnek is fölmondtak a munkahelyén, és egy időre a pszichiátriára került. Mellette maradtam, úgy gondoltam, hogy majd, mint mindenki más, én is ki tudom íratni a háziorvosnál azokat a napokat táppénzre.
Figyelmeztettek, hogy ne mondjak neveket.
A későbbi közvetlen munkahelyi vezetőmet elbocsátották az előző kormány idején, nem politikai okokból, hanem a magatartása miatt. De aztán visszakerült, és ő ítélte meg az én ügyemet. Hiába kértem, hogy büntessen meg, vegye el kéthavi fizetésemet, csak ne rúgjon ki. Munkaügyi pert indítottam. Én mint személyi sofőr hajnalban mentem be a munkahelyemre, és éjszaka értem haza. Négy órakor keltem, 5-re bementem, a beléptetőkártya is tanúsítja.
Este rendre 21-22 óra körül végeztem. Mindennap volt legalább hét túlórám. Igaz, kaptam havi 50 ezer forint pótlékot, és amíg megvolt az állásom, nem is érdekelt a fizetés. De miután kirúgtak, az ügyvéddel kiszámoltuk, hogy mennyivel dolgoztam többet, mint amennyit kifizettek. Járna nekem körülbelül 5 millió forint, de a keresetemet első fokon elutasították, a bíróság a beléptetőkártya adatait sem vette figyelembe.
Egy sokkal nagyobb összeget, 90 millió forintot sem kaptam meg, amiért pedig megdolgoztam. Ez is az Orbán-kormányhoz kötődik: egyik jobboldali politikus hozott össze egy külföldi vállalkozóval, aki megújuló energiaforrásokban utazik. A vállalkozónak a volt Jugoszlávia területén kellett kapcsolatokat keresnem: információt gyűjteni, az üzleti sikereit elősegíteni.
Nagy örömmel mentem szinte minden hétvégén, a saját kocsimmal, a saját költségemre. Szóban megállapodtunk az ellenértékről, de írásbeli szerződést nem kötöttünk. Számos nagy projekt jött össze neki az én segítségemmel – 100 millió eurós nagyságrendben.
Mondta a feleségem, hogy kérjek már pénzt tőle, hiszen nem volt pénzünk, kölcsönöket kellett felvennünk. Benyújtottam neki a számlát 237 ezer euróról. Átvették, pecsétes papíron. De amikor személyesen elmentem, üvölteni kezdett velem, leganézott, hogy az ő munkásai egész évben nem keresnek ennyit. És nem fizetett egy vasat sem – most már, ha telefonálok, letagadtatja magát a titkárnőjével.
Elmentem Magyarország egyik legjobb ügyvédjéhez, akit tisztelek és felnézek rá (habár ő Barca-szurkoló én meg Real) – ő azt mondta, ha nincs írásbeli szerződés, akkor sajnos nem tudjuk behajtani a pénzemet. Pedig van nem kevés írás – én minden munkámról feljegyzést készítettem, az üzleti találkozók emlékeztetőjében is benne van a nevem, és a vállalkozótól is van egy papírom az elismert munkákról – igaz, jóval kevesebbről, mint amennyit elvégeztem. Ezzel él vissza a vállalkozó, habár elismerte az utazási költséget, de azt sem fizette meg.
Már 60 ezer euróval is beérném, de annyit sem adott.
Az utolsó ajánlatom az volt, hogy adjon kölcsön 40 ezer eurót, abból veszünk egy házat, és a jelzálog lesz a fedezet. De erre sem hajlandó. Úgy hallottam, magas rangú politikusokat szokott nyaraltatni, persze, hogy nyeregben érzi magát.
El szeretném mondani a magyarországi népnek, hogy a külföldi magyar csak arra kell Orbán Viktornak, hogy rá szavazzon.
De amikor átjövünk ide, hogy itt akarunk megélni, kinyírnak bennünket. Elítélem, hogy azok a külhoni magyarok, akik nem élnek, nem dolgoznak itt, szavazhatnak Magyarországon. Sokan kapnak 70-150 eurót gyerekenként, de szerintem azért ne adják el a lelküket! Van nekik otthon kormányuk, arról szavazzanak! Huszonkét év alatt egyszer sem mentem haza szavazni, hogy ott beleavatkozzak a dolgokba.
Én nem vagyok egyetlen pártnak sem tagja, de tisztelem az MSZP-t Botka László miatt, a Demokratikus Koalíciót Gyurcsány Ferenc miatt. Az ő uralmuk alatt nem történt rossz dolog velünk. Az egyik legszebb emlékem, amikor valamelyik szegedi főnökömet vittem föl nyugdíjas-találkozóra a Kongresszusi Központba. Vártuk Gyurcsány Ferencet. Jött oda hozzánk, sofőrökhöz, a zakója lezseren a vállán. Azt mondja: gyerekek, meleg van. Mondjuk, hogy nagyon meleg. Erre ő: neki is kutya melege van. Ilyen közvetlen volt, és ez nekem nagyon jólesett.
Talán Orbán is tud ilyen lenni, csak én nem találkoztam így ővele. Az viszont borzasztó, amit a néppel csinál. Ne csináljon közmunkásnépet az országból. A Fidesznek olyan ember kell, aki nem tud gondolkodni, csak azt várja, hogy megmondják neki, mit csináljon. Én nem tudom megvédeni azt, ami jogosan jár nekem, és Magyarországon nekünk nem segít senki.
Nem szólnék, ahogy a nép sem szól semmit, ha van egy kis pénz a zsebében.
Megtanultam személyi sofőrként, hogy ne érdekeljen, ki mit lop, mert mindenhol lopnak. Ha dobsz a népnek is, akkor nincs gond – itt már ezzel sem törődnek.
Valami összetört bennünk.
