galéria megtekintése

Balhéznak

29 komment


Cseri Péter

A Kossuth térre meghirdetett szombati tanárdemonstrációnak látszólag nincs semmi értelme. Majdnem semmi.

Először is, egy előre kitervelt ­balhéról van szó. Kukaborogatást, autófelgyújtást ugyan nem ígértek az oktatók, de

ha jól ­értem a kancelláriaminisztert, önmagában az a tény, hogy a tanár-, diák- és szülőkommandók meglengetnek néhány transzparenst a Parlament előtt, felér egy anarchista terrorcselekménnyel.

Ez a lázári olvasat persze erősen vita­képes. Túl azon, hogy a tanárhőzöngés aligha rejt nemzet- vagy közbiztonsági kockázatot, nem túl elegáns a ­kormányzatnak számon kérnie a pedagógusokon, hogy ­miért nem a tárgyalóasztalnál próbálnak egyezkedni a közoktatás problémáinak megoldásáról. Az oktatók az elmúlt években aligha ülhették volna rongyosra a hátsójukat szépen lekerekített asztaloknál, mivel – úgy rémlik – mostanáig nem repkedtek feléjük a miniszteri meghívók.

 

Most végre meginvitálták őket. Sőt, mintha Lázár Jánost igazolná a frissiben kitalált – egyébiránt semmilyen jogkörrel nem bíró – Köznevelési Kerekasztal debütálása. Merthogy az derült ki, ott akár megállapodások is születhetnek, a ­kormányzat néhány ponton kielégítheti a tanári követeléseket – feltéve, ha azok nem érintik az elmúlt években kiépített, az utolsó krétacsonkig centralizált közoktatási rendszer alapjait.

A szombati tanárdemonstrációnak ebből következően látszólag nincs semmi értelme. Majdnem semmi.

Nem tudom, hogy a pedagógusok közül hányan hiszik azt, hogy néhány tízezres tüntetésekkel totális vereséget mérhetnek az orbáni oktatási rendszerre, ám ez biztosan illúzió. A kormány tiszteli ugyan az erőt, de kapitulálni nem fog. A megcsonkult kétharmad – ha veszélyt szimatol – legfeljebb elhajol egy-egy erős balegyenes elől, hogy aztán feszülten várjon a pillanatra, amikor visszatámadhat. Ha a helyzet úgy hozza (és most úgy hozta), Balog miniszter kész saját maga leszerelni a túltolt bicikliről a csicsás csengőt, lekaparni a matricát, átfesteni a vázat, viszont soha nem esne neki a villáskulccsal, hogy szétbontsa alkatrészekre.

Más lenne a helyzet, ha az orbáni oktatáspolitika nem jelentené az egyik fundamentumát a nemzeti együttműködés rendszerének. Csakhogy minden, ami az oktatásügyben az elmúlt fél évtizedben történt, kifejezetten a miniszterelnök óhaja szerint alakult így.

Orbán Viktor pedig végtelenül egyszerűnek látja az iskolák világát.

A nevelés alapja szerinte a rend és a fegyelem – erről személyes tapasztalatai is lehetnek ­fiatalkorából. Még kamaszkorában is lekevert neki egy-egy nyaklevest az édesapja, ha úgy látta, helytelenkedik a fia. Orbán Győző, a kormányfő édesapja 2001-ben azt mesélte a Népszabadságnak, hogy „pedagógiai felfogásom rendkívül egyszerű: vannak dolgok, amiket meg lehet engedni, vannak, amiket nem".

Mintha Orbán Viktor is ugyanilyen faékegyszerűséggel gondolkodna a pedagógiáról. Mindaz, amit kormányai az elmúlt években tettek ezen a területen, egy irányba mutat. A brutális központosítás, a százmilliárdos nagyságrendű forráskivonás, a tankötelezettség leszállítása, a szabad tankönyvválasztás felszámolása, a szegregáció és az esélyegyenlőtlenség erősödése ugyanabból az alapvetésből fakad:

a magyar fiatalok tömegeit a lehető leggyorsabban el kell juttatni a munkaerőpiacra. A kormányfő felfogásában az oktatásügy kizárólag ­szervezeti és ­finanszírozási kérdés, vagyis bármikor központosítható és a korábbinál kevesebb pénzből is fenntartható.

Orbán ugyanakkor arra azért figyel, hogy a politikáját leginkább támogató rétegek számára nyitva hagyja a menekülő útvonalakat (a felturbózott egyházi intézmények vagy a külföldi tanulás felé), igaz, az elitképzéshez való hozzáférés így is egyre kevesebbek kiváltsága.

Logikus egyébként, hogy elsőként éppen azok lázadtak fel, akiket leginkább gúzsba köt az orbáni rendszer, akiket a hivatásuk lényegétől, az önálló gondolkodás ­felemelő érzésétől, a tantermi szabadságtól foszt meg az uniformizálás. Nem mintha a tanároknak nem volna szégyenkeznivalójuk: az életpályamodell bevezetésekor elfogadták a felkínált alkut, azaz a kormány kezéből a magasabb bért, cserébe viszont – akár bevallják ezt maguknak, akár nem – lemond­tak a függetlenségről, csendben maradtak évekig, legfeljebb magukban morogtak a legnyilvánvalóbb képtelenségek miatt is.

Fotó: Tanács István / Népszabadság

Bármennyire tiszteletre méltó is, hogy januárban Pilz Olivért a kollégái – saját megfogalmazása szerint – kitolták a kéményen, és a miskolci hermanosok nyílt levelével lángra kapott az elégedetlenség, az elvesztegetett évekért a pedagógusok nem háríthatják másokra a felelősséget. Sokakat talán éppen ez a bűntudat visz majd a Kossuth térre, ám ettől még a szombati tanárdemonstrációnak látszólag nincs semmi értelme. Majdnem semmi.

Ezen az sem változtat sokat, hogy az ­elmúlt hetekben a tanárok is megízlelhették, amit korábban már más tiltakozók is: az Orbán-rezsim kizárólag az erőből ért.

Bármit is beszél Lázár János, „balhé nélkül" még mindig Czunyiné Bertalan Juditnak hívnák a köznevelési államtitkárt,

az iskolaigazgatók nem kaphatnák vissza hamarosan a krétapénzt, nem ülhetnének le Balog miniszter (és számos kakukktojás) társaságában a Köznevelési Kerekasztalhoz, nem kaptak volna palkovicsi ígéretet a Klik költségvetésének újragondolására, a mamut­szervezet részleges átalakítására. Arra sem érdemes ma már nagyobb tétben ­fogadni, hogy tavasszal is Hanesz Józsefnek ­fogják még hívni a Klik első emberét, ám az ő esetleges távozása éppannyira rendítené meg a rendszert, mint amikor Marekné Pintér Aranka talpára kötöttek útilaput.

A lényeg:

a tanári követeléslistának éppen azokról a pontjairól nem hajlandó tárgyalni a hatalom, amelyek az elszabott köznevelési rendszer lényegét jelentik. 

A Klik felszámolása az orbáni út totális ­kudarcát jelentené, csakúgy, mint a tankönyv-liberalizáció, a 18 éves korig tartó tankötelezettség visszaállítása vagy a kötelező óraszámok csökkentése. Visszaengedni a szabad szellemet az iskolák falai közé – na, ezt a veszélyt a jelenlegi hatalomnak minden eszközzel el kell hárítania.

Jellemző az orbáni rendszer alapjaihoz való görcsös ragaszkodásra az is, hogy Balog Zoltán úgy menesztette Czunyiné Bertalan Juditot az államtitkári székből, hogy közben – saját megfogalmazása szerint – „nem váltotta le". Már csak azt a régi, jól ­ismert mondatot kellett volna hozzáfűznie, hogy Czunyinét „érdemei elismerései mellett más fontos beosztásba helyezte át". Így tisztább is lett volna, mely korszakra hajaz leginkább a jelenlegi rezsim.

Pedig azt el kell ismerni, hogy ­Pokorni Zoltán „nyugdíjazása" óta a Fidesz most először ültetett fajsúlyos figurát fontos oktatásirányítási pozícióba Palkovics ­László személyében. Ő azonban nem a rendszer lebontására kapott mandátumot Orbántól, feladatát a megszabott kereteken belüli leghatékonyabb működés kialakításában jelölték meg, amit csúcsmenedzserként nyilván magasabb színvonalon fog ­megoldani az elődeinél. A válságmenedzselésbe beletartozik az időhúzás,

de az is, hogy minél mélyebben verjenek éket az elégedetlenkedő pedagógusok közé.

A valódi rendszerbontó lépéseket persze nemcsak a kerekasztalnál nem lehet kikényszeríteni, de alighanem utcai tüntetésekkel sem, egy általános sztrájkra pedig a pedagógustársadalom egyelőre nem tűnik sem elég egységesnek, sem elég elszántnak. (De a közszféra egyéb ágazatai is legfeljebb csak ébredeznek.) Amit a tanárok követelnek, arról sem államtitkárokkal, sem miniszterekkel nem tudnak ­megállapodni, ­kizárólag Orbán Viktorral tárgyalhatnának róla érdemben, amire semmi esély, mint ahogy a jelek szerint a rezsim bukása is odébb van még.

A szombati tanárdemonstrációnak tehát látszólag nincs semmi értelme. Majdnem semmi.

Egy apró momentumra azért még érdemes felhívni a figyelmet. A miskolci hermanos tanárok már ismerhetik az érzést, milyen is az, amikor a saját diákjaik ­ünneplik, megtapsolják őket. Nem az órán mutatott teljesítményükért vagy egy témazáró dolgozat gyors kijavításáért, esetleg az iskolai farsangon felvett vicces jelmezért, hanem

a bátorságukért, a kiállásukért, az elvhűségükért.

És azt a pillanatot nehéz elfelejteni, amikor egy okos kamasztekintetből a tanerő azt olvashatja ki: „Büszke vagyok a tanáromra."

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető