Nagyjából ezren egy hónapon belül szabadulnak, legfeljebb egy évig négy-ötezren ülnek, míg ennél hosszabb ideig átlagosan kétszáz körüli vélelmezett elkövetőt tartanak fogva. A legsúlyosabb bűncselekmények esetében azonban – amikor 15 évig terjedő vagy annál súlyosabb szabadságvesztés büntetést is kiszabhatnak – nincs felső határ.
Az emberi méltóságot és szabadságot alacsonyra árazták be Magyarországon
– állítja az ügyvéd –, mert amikor a nyomozóhatóságok egy gyanúsított előzetes letartóztatását kezdeményezik, az indítványnak a bíróságok szinte automatikusan helyt adnak. Érdemben nem vizsgálják szerinte, hogy valóban fennállnak-e a kényszerintézkedés elrendelésének feltételei, tehát a vélelmezett elkövető szabadon hagyása esetén számítani kell-e például a szökésére, elrejtőzésére vagy arra, hogy megsemmisíti a bizonyítékokat, befolyásolja a tanúkat, esetleg újabb bűncselekményt követ el.
|
Évente közel ötezren kerülnek előzetesbe
Mediaworks |
Az ártatlanság vélelmét nem veszik túl komolyan – véli Magyar Gábor –, és
az előzetesre sokszor úgy tekintenek, mint olyan eszközre, amely beismerésre ösztönözheti a gyanúsítottakat.
Ez pedig az álláspontja szerint akár pszichikai kényszervallatás lehet – főleg ha az érintettet embertelen körülmények között, szűkös zárkában tartják –, ami önmagában bűncselekmény. Az ügyvéd meggyőződése, hogy többnyire elegendő a házi őrizet elrendelése, és ha az érintettre nyomkövető bilincset helyeznének el, azzal a szökését is megakadályozhatnák.
Ez azért is jobb megoldás – tette hozzá –, mert a gyanúsítottat a jogerős ítélet megszületéséig nem az állam tartaná el, hanem magáról kellene gondoskodnia. Ugyanakkor dolgozhatna, tehát a családja megélhetését is biztosíthatná. Nem mellékesen: folyamatosan több mint ötezren vannak előzetesben, és a börtönök túlzsúfoltsága nagyrészt ennek tudható be, mert az összes fogva tartott csaknem harmadát ők teszik ki.
Ráadásul Magyar tapasztalatai szerint akkor sem folyik gyorsabban a nyomozás, ha a gyanúsított rács mögött van, így előfordulhat, hogy valaki ítélet nélkül – néha ártatlanul – évekig ül. Miután ez a gyakorlat hosszú évek óta nem változik, az ügyvéd végső lehetőségként az emberi jogi bíróságtól várna megoldást, s reméli, hogy a strasbourgi fórum jobb belátásra bírja az igazságszolgáltatást. Amire meg is van az esély, mert a bíróság tavaly márciusban – amikor hat rabnak az embertelen börtönviszonyok miatt nagyjából 25 millió forint kártérítést ítéltek meg – kimondta: a fegyintézetek túlzsúfoltsága olyan rendszerszintű probléma, amelynek megoldására a kormánynak intézkedési tervet kell kidolgoznia.
Mások is aggályosnak tartják a gyakorlatot
Súlyos aggályokat fogalmazott meg a Magyar Helsinki Bizottság is az előzetes letartóztatás gyakorlatát elemző tavaly októberi országjelentésében. A Kádár András Kristóf társelnök vezetésével összeállított dokumentumban megállapították, hogy az ilyen kényszerintézkedésről szóló bírósági meghallgatáson a kirendelt védők csak ritkán jelennek meg, s ha ott is vannak, nem vállalnak igazán aktív szerepet. A bírók pedig a fogva tartásra vonatkozó döntésüket sokszor csak általánosságban indokolják, s nem az ügy konkrét körülményeire, hanem az ügyészi indítványra hivatkozva határoznak.
A jogvédők szerint például a szökés, elrejtőzés veszélyét gyakran a gyanúsított által vélelmezhetően elkövetett bűncselekmény súlyára és a várható büntetés mértékére alapozzák, ami ellentétes az emberi jogi bíróság gyakorlatával. Ugyanakkor a bíróságok hajlamosak arra, hogy a büntetőeljárás meghiúsításának veszélyére utalva csukjanak be embereket akkor, amikor ennek lehetősége már nem is állhat fenn, mert a nyomozást lezárták. Gyakran hivatkoznak a bűnismétlés veszélyére is a terhelt jóval korábbi cselekménye okán, de Strasbourgban ez az érv sem áll meg.
Az előzetes letartóztatás elrendelésének bírói gyakorlata általában talán nem kifogásolható, de azt Sándor Zsuzsanna, a Fővárosi Törvényszék nyugalmazott tanácsvezető bírája sem vitatja, hogy a döntések gyakran sematikusak, nem kellően egyénre szabottak. Azzal is egyetért, hogy az alternatív lehetőségekkel – az óvadékkal, a házi őrizettel, amit esetleg nyomkövető szerkezettel tehetnének hatékonyabbá – ritkán élnek. A kollégái tehát valóban nem mindig vannak tekintettel az egyes ügyek konkrét sajátosságaira, s hajlamosak érdemi mérlegelés nélkül helyt adni az ügyészi előterjesztésnek.
A nyugalmazott bíró szerint így biztosan lehetnek olyan ügyek, amelyekben
a jogerős ítélet nélküli fogva tartás az emberi jogok európai egyezményébe ütközhet.
Erről lehet szó például akkor, ha olyan gyanúsított szökésének, elrejtőzésének kockázatára hivatkoznak, aki az eljárás során együttműködőnek bizonyult a hatóságokkal. Ugyanez a helyet, amikor az előzetest a bizonyítékok elrejtésének, megsemmisítésének veszélye miatt rendelik el, miközben az érintett beismerő vallomást tett, s az ügy felderítése már nagyjából lezárult. Gyakori, hogy a bűnismétlés lehetőségét hozzák fel érvként, de gyakori, hogy erre az érintettnek lehetősége sincs; például adót csalni, sikkasztani, ha valaki ellen eljárás folyik, nemigen lehet még egyszer.
Sándor Zsuzsanna megerősítette: a szökés kockázata akkor is gyakran felmerül, amikor a gyanúsítottra hosszabb időtartamú szabadságvesztés várhat. Csakhogy ez szerinte is kevés, és ha a gyanúsított az idézésre mindig megjelenik, munkája van, gondoskodik a családjáról, s általában konszolidált viszonyok között él, önmagában a várható súlyos büntetés sem ok a szabadságkorlátozásra.
