A szocialista Steiner Pál kérdésére Semjén Zsolt közölte, hogy a Szabadság téri emlékmű nem a magyar holokauszt hetvenedik évfordulójára tartott „emlékévi események része, attól elkülönült kérdés. Az emlékmű annak mementójaként fog állni, miként azt az alaptörvény is rögzíti, hogy Magyarország a területét megszálló német hadsereg bevonulása okán elveszítette önrendelkezését”.
A fideszes kormányzat ebben az ügyben az első pillanatoktól kezdve cinkelt lapokkal játszott
A szobor terveit egy ellenzéki politikus, Pásztor Tibor V. kerületi MSZP-s önkormányzati képviselő hozta nyilvánosságra. A legrosszabb sejtelmek váltak valóra: ekkor tört ki az igazi botrány.
A Szabadság téri emlékmű megalkotásával a kormány Párkányi Raab Péter szobrászt bízta meg. Kiderült, hogy a „vandálbiztos kivitelben” készülő szobor egyik alakja Gábriel arkangyal lesz, a másik a német birodalmi sas. Gábriel arkangyal – idézzük a szobrász leírását – „Isten embere, Magyarország szimbóluma”. Alakja „szép és szelíd. Teste tökéletes, tekintetében nem jelenik meg rémület. Arca szelíd, szeme csukva.” A birodalmi sas a harmadik birodalmat megjelenítő náci szimbólum, amely „formai megfogalmazásban tökéletes ellentétje Gábriel arkangyal alakjának.” A látványtervben nem szerepelt, de a mű leírásában a szobrász kitért egy kicsi, ám annál fontosabb, középpontban lévő elemre is: a Gábriel arkangyal kezéből kihulló országalmára.
A szobrász maga írta le, hogy a szelíd Magyarországra lecsapó náci birodalom ellentétét kívánja megjeleníti. A tiltakozók nem találgatásokra, hanem a kormány által jóváhagyott koncepcióra alapoztak, amikor ellenezték a szobor létrehozását. Igazuk volt: nehéz lenne vitatni, hogy történelemhamisító az a felfogás, amely Magyarországot ártatlannak tünteti fel, és a vészkorszakban elkövetett bűnökért minden felelősséget igyekszik a németekre hárítani.
Az V. kerületi önkormányzati testület jobboldali többsége – élén a fideszes Rogán Antal polgármesterrel – megadta a tulajdonosi hozzájárulást a beruházáshoz. A Mazsihisz kilátásba helyezte, hogy a Szabadság téri emlékmű és két másik ügy (Szakály Sándor „idegenrendészeti eljárásról” szóló nyilatkozata, valamint a Schmidt Mária vezetésével épülő józsefvárosi Sorsok Háza) miatt távol marad a holokauszt-emlékév kormányzati programjaitól. A Mazsihisz vezetői próbáltak tárgyalni, de csak Lázár Jánosig jutottak, akinek viszont nem volt felhatalmazása rá, hogy bármiről megállapodjon. A Mazsihisz közgyűlése végül a bojkott mellett döntött.
Időközben Kövér László házelnök, Gulyás Gergely fideszes képviselő vagy például Schmidt Mária is azzal vádolta a Mazsihiszt, hogy beszállt a parlamenti választási kampányba. Lázár János egészen furcsa nyilatkozatot tett: úgy vélte, a Mazsihisz „ultimátuma” nem befolyásolja jó irányban a zsidók és a magyarok együttélését, ami (Lázár szerint) több száz éven át sikeres volt a Kárpát-medencében.
Orbán Viktor hajthatatlannak bizonyult
A Fidesz igyekezett úgy tenni, mintha a Szabadság téri emlékmű körüli konfliktus leszűkíthető lenne a kormány és a Mazsihisz ellentétére. A valóságban viszont Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke és még a kormánnyal jó kapcsolatban lévő Köves Slomó-féle EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) is bírálta a koncepciót. Ellenzéki pártok, civil szervezetek, történészek és közéleti személyiségek sora tiltakozott. A Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának vezetője kemény hangú közleményben utasította el a szobortervet, az amerikai és a német nagykövetség is kifejezte nemtetszését.
A fideszes kormányzat ebben az ügyben az első pillanatoktól kezdve cinkelt lapokkal játszott. Amikor például a Népszabadság megírta azt a több forrásból származó, „hivatalos helyről” is megerősített hírt, hogy a parlamenti választások utánra halasztják a Szabadság téri emlékmű felépítését, Rogán Antal még azt is tagadta, hogy egyáltalán szóba került volna ilyen elképzelés. Kijelentette, hogy lapunkat vagy félrevezették, vagy megrendelésre született a cikk. Giró-Szász András kormányszóvivő is közölte, nincs tudomása arról, hogy változna a kormány álláspontja az emlékmű ügyében.
Aztán nem sokkal később mégis megszületett az újabb kormányhatározat, ami a sasos-arkangyalos szobor felállításának elhalasztásáról szólt. Új határidőként május 31-e szerepelt a határozatban, amelybe immáron bekerült, hogy az emlékmű a megszállás áldozatainak állít emléket. Orbán Viktor miniszterelnök levelet írt a Mazsihisz vezetőinek, és tudatta: a vitatott emlékezetpolitikai kérdésekről majd húsvét után folytatják a konzultációt, a választási kampány időszaka nem alkalmas a párbeszédre.
Ezért keltett különösen nagy felháborodást, hogy április 8-án – a parlamenti választás után két nappal, jóval a húsvéti ünnepek előtt – mindenféle egyeztetés és konzultáció nélkül megindult az építkezés. A Szabadság téren azonnal megkezdődtek – és több mint száz napja tartanak – a tiltakozó demonstrációk.
Orbán Viktor hajthatatlannak bizonyult. Amikor a Mazsihisz vezetőivel találkozott, közölte, hogy az emlékmű ügyében „nincs mozgástere”. Dávid Katalinnak, a Magyar Művészeti Akadémia tagjának írt levelében a miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy ez a műalkotás „erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan”.
A kormány titokban döntött a megszállási emlékműről, most – több mint féléves hercehurca után, másfél hónappal túllépve a kormányhatározatban lévő módosított határidőt – titokban állották fel a sasos-arkangyalos szobrot. A Szabadság téri demonstrációk nem voltak eredménytelenek, a Fidesz–KDNP jobbnak látta, ha nem kockáztatja meg az ünnepélyes szoboravatót.
Korábbi közlések szerint az emlékmű több mint kétszázmillió forintba került, ehhez jönnek a rendőri készültség nehezen megbecsülhető költségei. Drága mulatság volt, és a legkevesebb, ami elmondható: nem érte meg.
