Ez nagyon lényeges megkülönböztetés, mert sokkal nehezebb a gyalázatos, pusztító hatású lépéseket el- és felismerni, ha abban ártatlan embereknek kellene pusztán nemzeti hovatartozásuk miatt bűnösnek érezniük magukat.
A kormányzó, a kormány és a képviselők bűnössége azonban kétségtelen. Ebből az országpusztító bűnből igyekezett a rendszerváltás utáni első kormányfő a horthysta elitet kihazudni: „Ami pedig a hadba lépést illeti, azt maga Horthy ellenezte, és ellenezte a kormány számos tagja, vezető politikusok is." Romsics Ignáctól Ungváry Krisztiánon és Thomas Sakmysteren át Szakály Sándorig minden szaktörténész megerősíti, hogy Antall Józsefnek ez az állítása teljességgel hamis.
Horthy Miklós, aki június 22-én extázisban ünnepelte Németország hadba lépését a Szovjetunió ellen, személyesen döntött négy nappal később a hadba lépésről, a kormányban számottevő ellenállás nem volt, a képviselők mindkét házban egyöntetű, hangos lelkesedéssel üdvözölték Magyarország hadba lépését.
Egyetlen képviselő sem tiltakozott. „Horthy Miklós és a 'm. kir. kormány'... Megragadta az adódó ürügyet, hogy végre hadba léphessen a Szovjetunió ellen. Ezzel a lépésével Horthy Miklós és a kormány önmaga, az ellenforradalmi rendszer felett mondta ki a halálos ítéletet!" Az Orbán-rezsim Kádártól örökölt udvari főtörténésze, Szakály Sándor fogalmazott így 1992-ben a Históriában.
Az apologéták a rendszerváltás előtti diktatúra hivatalos történetírásának köszönhetik, hogy egyáltalán van mibe kapaszkodniuk. A diktatúrában ugyanis tilos volt kétségbe vonni a június 26-i kassai bombázás hivatalos verzióját is és azt a jogi tényállást is, amelyen Hóman Bálint és Bárdossy László elítélése alapult. A kassai bombázásról ma sem tudjuk biztosan, mi volt, de tudatos német (vagy szovjet) provokáció aligha. Lehet amellett érvelni, hogy a hadiállapot beálltának megállapítása nem számít hadüzenetnek, hogy Horthynak egy 1919-es törvény szerint jogában állt a magyar csapatokat előzetes parlamenti felhatalmazás nélkül hadba küldeni. Stb. Szépen belesétál a horthysták csapdájába, aki ezen a szinten akar antihorthysta pozíciókat védeni. Jogilag ugyanis nem feltétlenül védhetetlen az, ami politikailag és történelmileg feltétlenül az. És természetesen ez utóbbi a lényeg, mert ez határozta meg a haza sorsát.
És ez egy olyan kérdés, aminek nem is kell megosztónak lennie a „jobboldal" és a „baloldal" között. Hiszen a „jobboldal" konzervatív, antiliberális, antidemokrata ikonjai sincsenek a „másik oldalon". Teleki inkább a halálba ment, minthogy Horthyval menjen tovább a háborúba vezető úton. Bethlen István 1939-től kezdve ezen út minden lépéséről igyekezett Horthyékat lebeszélni, 1944-ben pedig nagy emlékiratban vezette le, mennyire nem volt szükségszerű, mennyire nem szolgált semmilyen magyar érdeket mindaz, amit Horthyék az országgal tettek a háború éveiben. Horthy maga sem helyesli az Emlékirataiban az 1941-es döntését, csupán arra hivatkozik, hogy „félreinformálták" őt.
A Horthy-rendszer apologétái és vulgármarxista kritikusai ugyanazt a determinista felfogást követték: 1941 szükségszerűen következett mindabból, ami 1919 után történt. Ezt Czettler Antal meggyőzően és részletesen cáfolta 2001-ben a Magyar Nemzetben Czettler Antal, a kitűnő és legkevésbé sem baloldali svájci-magyar történész, aki a rendszerváltástól a haláláig csak jobboldalinak minősülő orgánumokban publikált.
Magyarország aktív, katonai részvétele Jugoszlávia lerohanásában, belépése a háborúba jó balekként akkor, amikor azt Hitler nem követelte, nem kérte, és nem is ígért érte semmit, aztán a végképp értelmetlen, nevetséges túlbuzgás az Egyesült Államoknak küldött hadüzenettel fél évvel később – külön-külön is, de együtt kivált bizonyítja, hogy Horthyék nem vonakodó, hanem tülekedő, túlbuzgó csatlósai voltak a Náci Birodalomnak. Csak akkor és csak azért lettek tülekedőből vonakodó csatlósok, amikor és mert a háborúban fordulat következett be, a német győzelem helyett német vereséggel kellett számolniuk.
Magyarország ezért a tülekedésért hatalmas árat fizetett. Ha végig ellentétes stratégiát követ, kimarad a háborúból, amíg és amennyire csak lehet, és kilép belőle vagy átáll, amint lehet, másképp érte volna az országot a végkifejlet. Az 1941-es túlbuzgás árát nagyrészt a háború végén fizette meg az ország. Ha ránéz az olvasó a mellékelt táblázatra, látja, hogy ebbe a háborúba a legtöbben a végén haltak bele, s a nagyságrendileg fél millió civil áldozat túlnyomó részét nem az „ellenség" ölte meg.
|
Horthy 1941-ben személyesen döntött a hadba lépésről
Fortepan |
Magyarországot minden csapás elért, aminek a kivédésével Horthyék a lépéseiket igazolhatták volna. A német és a szovjet megszállás, a nácik, a nyilasok, a kommunisták diktatúrája, a deportálás, az ország romba dőlése, minden elveszíthető terület elvesztése. Ezért nem is kellett egyetlen baloldalinak minősülő forrást sem fölhasználnunk ahhoz, hogy a fentieket alátámasszuk.
Csakhogy van itt még valami. És lehet, hogy ez a legfontosabb.
Bethlen az 1944 júliusában írott emlékiratában, amikor már tudta, mi folyik Auschwitzban, azt írja magáról egyes szám harmadik személyben, hogy amikor következetesen óvta az ország vezetőit a háborúba való belekeveredéstől, „nem vezette ebben semmilyen animozitás /ellenséges érzület – R.S./ sem Németországgal, sem a nemzeti szocializmussal szemben, amely kormányzati rendszert különben a leghatározottabban elítélt. Mert ha az lett volna a meggyőződése, hogy a háborút Németország fogja megnyerni, a benne való részvételünket tekintet nélkül minden szimpátiára vagy antipátiára nem ellenezhette volna." Értik? Az a cél, hogy a magyar nemzet minél nagyobb része éljen magyar többségű nemzetállamban, magától értetődően indokolja, szentesíti a háborús szövetséget a legördögibb ördöggel is, hogy azután nemzetállamunkkal, honfi- és nemzettársainkkal és mindenki mással együtt, akit életben hagynak, egy olyan totalitárius diktatúra által uralt világban éljünk, amelyet egyébként a leghatározottabban ellenzünk. A nemzetállam mindenekfelett, minden egyetemes érték felett.
