Bangóné Borbély Ildikótól azt kérik az emberek Tiszaburán, hogy szóljon az érdekükben a kormánynál. S habár egy ellenzéki képviselő szava szinte semmit sem ér, a politikus arról be tud számolni, hogy a kormány lépett: Lázár János soron kívüli ellenőrzésre utasította a miniszterelnökség ellenőrzési főosztályát, s az emberi erőforrások minisztériuma is vizsgálatot indított. Sőt Rétvári Bence államtitkár a Bangónénak írott válaszában azt írta: „a pályázó 2,5 milliárd forint saját erőt ígért bevonni és 2800 ember foglalkoztatására tett vállalást, ha ezt nem tudja teljesíteni, akkor az állam minden forrást visszakövetel és behajt”.
A képviselő asszony megjegyzi, hogy a kiemelt projektet a Nemzeti Fejlesztési Kormánybizottság hagyta jóvá, ennek tagja Orbán Viktor, így a miniszterelnöknek is tudomással kell bírnia az ESZOSZ tevékenységéről. A cég eddig a megítélt támogatási összeg negyedét kapta meg, azaz valamivel több, mint félmilliárd forintot. Ebből talán jutna bérekre. Kérdés, hogy ez mennyiben nyugtatja meg azokat az évek óta állástalansággal küszködő, szegénysorban élő falusi embereket, akiknek tartalékaik nincsenek, se rezsire, se ennivalóra nem telik, ráadásul közel a szeptember, s nincs pénzük a gyerekek iskoláztatására.
– Úgysem kapunk semmit, kitaszítottak vagyunk – így foglalja össze egy cigány férfi, hogy szerinte mire számíthatnak.
A már említett Turó Vilmos is szkeptikus, mert rossz tapasztalatai vannak. Kőműves szakmunkás, de a szakmájában csak hat-hét évet tudott dolgozni, hosszú ideje alkalmi munkából tartja fönn magát. Azt mondja, a környéken főleg kukoricacímerezést lehet vállalni, más mezőgazdasági munka nem nagyon van. Két fiút nevelt föl, az egyik 21, a másik 20 éves, az élettársától pedig van három nevelt gyermeke is.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
– Nagyon el vagyok keseredve, mert az ESZOSZ jó lehetőségnek tűnt arra, hogy kicsit magunkhoz térjünk anyagilag – magyarázza. – Most meg oda jutottunk, hogy papíron alkalmazottak vagyunk, de se munkánk, se fizetésünk.
Kérdem tőle, hogy miből vásárolnak élelmiszert, mire azt válaszolja, hogy az idős anyja aprójószágot tart, tőle olykor kapnak egy-egy csirkét, de hosszú távon erre nem lehet alapozni.
Megismerkedem a fiával, ifjabb Turó Vilmossal is, aki a képviselővel és a sajtóval való találkozásra készülve illendően kiöltözött: fehér inget és fekete zakót húzott. Nyolc osztályt végzett, saját magát muzsikusként határozza meg, mert szintetizátoron játszik elsősorban cigány zenét, két évig járt zeneiskolába is. Ebből arra következtetek, hogy talán lakodalmakba elhívják zenélni, de csalódottan rázza a fejét. Azt mondja, falun nincsen már pénz ilyesmire, szegények az emberek, zenészre nem telik.
A feleségével egy 2 éves gyermeket nevelnek, a gyes révén tesznek szert rendszeres havi jövedelemre: ebből a mintegy 37 ezer forintból élnek hárman. Vilmos azért örült az ESZOSZ által kínált állásnak, mert azt hitte, hogy ezen a munkavállalás szempontjából reménytelen környéken évekre biztosított lesz a megélhetése. Nem így lett. Eleinte nagy kedvvel ment dolgozni – a folyó mellett gyűjtöttek gallyakat –, de miután hetekig nem kaptak fizetést, elmaradt a munkából. Az embereken csodálkozik.
– Volt olyan kolléga, aki még hetekig jelentkezett munkára, pedig már semmi remény nem volt. Miben reménykednek az ilyenek? – kérdezi. Nem tudok rá válaszolni, de azt megkérdem, milyen embert szeretne a kislányából nevelni. „Sikereset”, vágja rá kapásból, és az előbb hiába csodálkozott a többieken, most azért az ő szemében is fölcsillan a remény.
