A tanár úr és a világ rendje

A közvéleményt joggal megdöbbentő eseményeket (a tanár közös maszturbálásra biztatott fiúkat, néha „segített” is nekik, lányokat tapogatott és vett rá orális szexre) szakkifejezéssel úgy hívják: gyermekkori szexuális abúzus. Az abúzus visszaélést jelent, hiszen az elkövető – ezúttal S. tanár úr – hatalmi pozícióban van a gyermekkel szemben, és ezzel a hatalommal, az áldozatok kiszolgáltatottságával él vissza. S mivel felnőttként hatalma van a kiskorúak felett, akkor sem beszélhetünk beleegyezésről, ha a gyermek – ez esetben gimnáziumi tanuló – nem fizikai kényszer alatt cselekszik.

A budapesti gimnázium. Bárhol megtörténhet Konyhás István / Fotó

Bár most mindenki a budapesti középiskolában a nyolcvanas években történtekre összpontosít, korántsem elszigetelt esetről van szó. Magyarországi becslések szerint minden tizedik gyermeket ér szexuális bántalmazás, nyugat-európai és amerikai felmérések viszont minden hatodik-hetedik gyermeket tekintenek áldozatnak.

Az eltérést nem a kedvezőbb hazai helyzet magyarázza, hanem az, hogy Magyarországon nagyobb a látencia: több esetet nem jelentenek, elhallgatnak. De miért a hallgatás?

– A gimnazisták is érezhették, hogy helytelen, ami történik velük, mégsem álltak elő, mert szégyenletesnek, kínosnak tartották az egészet – mondja lapunknak Győrfi Anna pszichológus. Az eltitkolásnak több oka is lehetett. Olyan volt a légkör, hogy a diákok úgy vélték, nem „menő” ilyesmiről panaszkodni; attól is félhettek, hogy ezzel a társas helyzetükön rontanának, „kiesnének a pixisből”. És a legrosszabb: úgy érezték, hogy ők is belementek a dologba.

A világ rendjén esett csorbát senki sem szívesen veszi észre

– Mindig megdöbbent, hogy az áldozatok mennyire készek magukban keresni a hibát. Ha például az elkövető leitat valakit, az illető azon tépelődik, hogy miért nem volt óvatosabb – teszi hozzá a szakember.

S. tanár úr áldozataival az történhetett tehát, mint a gyermekkori szexuális abúzusnál általában. Talán úgy érezték, hogy ők is beleegyeztek a szexuális játékba, azaz cinkosként tekintettek magukra, és bűntudat gyötörte őket.

– A megrendült elszenvedőkben ritkán van akkora lélekjelenlét, ritkán olyan kivételesen érett, stabil személyiségek, hogy ott és akkor ki tudják mondani: ez nem én vagyok, ez nem az én mocskom, bűnöm, hanem a tiéd – magyarázza Győrfi Anna. Márpedig e meggyőződés nélkül nehéz a segítségkérés.

A közvélemény mostani megrendültségét és értetlenségét elsősorban az okozza, hogy a gyermekek/fiatalkorúak szexuális bántalmazása a felfoghatatlan kategóriába tartozik. Már csak azért is, mert az elkövető legtöbbször hozzátartozó (szülő, nevelő szülő, rokon) vagy közeli ismerős (szomszéd, családi jó barát, tanár). Mint a pszichológus fogalmaz, a világ rendjén esett csorbát senki sem szívesen veszi észre.

A világ rendje, hogy az apák legyenek apák, az anyák legyenek anyák, az erősek ne éljenek vissza a rájuk bízott gyengébbek sérülékenységével. Ha már ebben sem bízhatunk, akkor mégis miben? Az efféle történetekkel és az utánuk következő hallgatással éppen az a baj, hogy az áldozatok azt a tanulságot vonhatják le: semmi sem az, aminek látszik. A felnőttek világa romlott, falaznak egymásnak, a bizalommal visszaélnek; akinek a gondjaira bíznak, nem az én javamat nézi, hanem a sajátját.

Gyakran a környezet reakciója betegíti meg igazán az áldozatokat

Olyan erős a világ rendjébe vetett hit, hogy emiatt a felnőttek sokszor észrevenni vagy megérteni sem hajlandók, ami körülöttük történik. A terapeuta felidézi annak a megerőszakolt gyermeknek az esetét, aki még vérzett, amikor az édesanyjának és a nagyanyjának próbálta elmondani, hogy mi történt, ők azonban nem is reagáltak rá, mintha meg sem hallották volna. Vagy azt a pácienst, akit az édesanyja barátja molesztált, és amikor ezt elmondta az anyának (abban bízva, hogy soha többé nem kell találkoznia azzal a férfival), az anya közölte: „beszéltem vele, már megbánta, és hidd el, neki még nehezebb, mert gyötri a bűntudat”.

David Moir / Reuters

Gyakran nem is a fizikai bántalmazás, hanem ennek az utóélete okoz traumát, és a környezet reakciója (kételkedés, eltussolás) betegíti meg igazán az áldozatokat.

S vajon miért most, huszonöt év után tárta nyilvánosság elé az egyik túlélő S. tanár úr tetteit? Az évekig-évtizedekig tartó hallgatás ugyancsak jellegzetes vonás a gyermekkori szexuális bántalmazásoknál. Mint a 444.hu cikkében megszólalók is elmondják, egymás között sem nagyon beszéltek a történtekről, a legtöbben inkább felejteni akartak. Az emberi elme ilyenkor az elfojtással, a felejtéssel védekezik. A gondok akkor kezdődnek, amikor ez a védekező mechanizmus már nem működik tovább.

– Ha a traumatikus esemény előjön, ez rendszerint hirtelen, erőszakosan történik, flashbackek (bevillanások) formájában. Nehéz tudás ez, amelyet az egykori áldozat szeretne is érteni meg nem is. Szeretné is megosztani másokkal, „megszabadulni tőle” meg nem is. Sokan ilyenkor kérnek terápiás segítséget, mert ennek a folyamatnak a lelki terhe nagyon nagy, gyakori az öngyilkossági veszély is – figyelmeztet Győrfi Anna.

Ma másként alakulnának-e a dolgok, ha – például – egy iskolában kitudódna, hogy szexuális visszaélés áldozatául estek gyermekek? S. tanár úr története akkor válna valóban „hasznossá”, ha erről kezdődne őszinte vita. Ha 2014-ben hasonló eset jut a tudomására, tisztában van-e azzal egy szülő, egy tanár vagy egy gyermekorvos, hogy mit kell tennie? Milyen gyermekvédelmi eljárások léteznek Magyarországon, és vajon bízunk-e bennük? Vagy a szülők és az iskolavezetők ma is úgy érzik, hogy az a legjobb az áldozatoknak, ha csend és felejtés borul a történtekre?

Sokan most példás büntetésért, teljes és nyilvános feltárásért kiáltanak, mások inkább az áldozatok újabb sérülésétől tartanak. Nem tudni ugyanakkor, mennyire érdekli az áldozatokat, hogy megbűnhődik-e az egykori gimnáziumi tanáruk. Amire biztosan vágynak: mondassék ki, hogy ami velük történt, nem helyénvaló, és nem az ő hibájuk volt. Álljon helyre a világ rendje.