A fehérgyarmati járásban fekvő falu nagyon kicsi: mindössze pár utcából áll, és alig hétszázan lakják. Az a bizonyos porta, amelyről a fenti részletben szó van, a Jókai utcában található. Valóban mély árok húzódik előtte az úttest mindkét oldalán, igaz, ottjártamkor száraz volt, nem úsztak benne fekete vízi csigák. A család egykori háza előtt két fiatal fiú dolgozik csákánnyal és lapáttal. Amikor megkérdem tőlük, ismerik-e az író nevét, a fejüket rázzák.
|
Túrricsét alig hétszázan lakják
Móricz-Sabján Simon |
„Apám mindig rosszkedvű. Ha nagyon rosszkedvű, elmegy a kocsmába. Mi korcsmának mondjuk. Körülszarosnak is nevezik, mert lusták az emberek elmenni a budiig. Guszti csináltatott budit, mert a járásnál azt mondták, hogy csináljon valamit a szaros kocsmájával. De hiába. A korcsma is a Rámpán van. Meg a bolt, de mi bótnak mondjuk. A Piri bótja. Ha nagy leszek,majd én is a kocsmába járok. Mert a férfiak oda járnak. (...) A Rámpán mindent meg lehetett tudni. A híreket és a pletykákat. A kocsmában mindig szól a Kossuth rádió. A plakátokat is a Rámpán ragasztják ki. A faluzárlatról szóló értesítést száj- és körömfájásjárvány idején. A hirdetményt a körözött Sági gyilkosról. A kocsmáros napközben az üzlet előtt állt. Délben a párttitkár meg a tanácselnök tér be hozzá, hogy tájékozódjon a közhangulatról. Hogy mit beszélnek az emberek.”
A regénybeli Rámpa a mai Rákóczi, Jókai és Petőfi utca kereszteződését jelenti, az egykori kocsma épülete ma is áll még, Borbélyék valamikori házától alig száz méterre található. Igaz, már hosszú ideje zárva van, ezért nem itt, hanem a Rákóczi utcán lévő kocsmában elegyedek szóba a helybéliekkel. Megismerkedem egy hatvan körüli férfival, Antal bácsival, akiről kiderül, hogy költő, és eddig összesen huszonegy kiló verset írt. Ezt onnét tudja, hogy lemérte.
Amikor megkérem, hogy mondjon egy jól sikerült saját verset, rám nevet: „lefingalak, te fing alak!”. Nézek rá, hogy ezt most miért mondja, mire hozzáteszi: „ez az egyik versemből van”. Később megmutatja a szobrait, merthogy farag is, méghozzá fából. Az egyik szobrának két feje van. Kérdem tőle, hogy miért is, mire azt mondja: „az egyik az időskori arca, a másik a gyerekkori”. Amúgy a hatvanas években ismerte Borbély Szilárdot, „elhúzódó, magányos” gyerekként emlékszik rá. Antal bácsi olvasta a Nincsteleneket, és nem érti, hogy „miért szerepel benne Szilárd nővére, hiszen nem is volt nővére, csak egy bátyja volt”. Antal bácsi azt sem érti, hogy Szilárd „miért írja, hogy részeges volt az apja, én ismertem az apját, Miska bácsit, jó ember volt, nagyon sokat dolgozott és nem is ivott, nem értem, miért írja Szilárd, hogy részeges volt az apja, nem értem”.
|
A térség lassan elöregszik
Móricz-Sabján Simon |
„Idén már beindul a termelés a kásatelepen. Apám lesz a gépkezelő. Igaz, hogy kinn kell laknia a bódéban éjjel-nappal. Az a népgazdaság érdeke, hogy a gépekre vigyázzon. Nagy értékű szivattyúk lesznek ott. A téesz vezetősége is nagy elvárásokat fűz a rizstermelési ágazat sikeréhez.”
Túrricsén ma alighanem roppant megörülnének, ha megint beindulna a „rizstermelési ágazat”, hiszen az emberek alig találnak megélhetést. A Gyerekesély Program keretében 2012-ben készült, Fehérgyarmati kistérségi tükör című kiadványban azt olvasom, hogy a második világháború után az itteni termelőszövetkezetek, gyáregységek szakképzett és szakképzetlen munkaerőt egyaránt alkalmaztak, de 1990 után tartóssá vált a munkanélküliség, és a járás lakosságának jövedelmi és lakhatási viszonyai mára messze elmaradnak az országos átlagtól.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján a kistérségben országos viszonylatban is kiemelkedő a regisztrált munkanélküliek aránya, de ennél jóval többen vannak, akik a regisztrációból kikerültek, így a járás egyes településein a munkanélküliség akár a nyolcvan százalékot is eléri. A megfelelő iskolai végzettség hiánya szembeszökően magas: a járás lakosságának csak mintegy fele végezte el a nyolc általánost, sőt a teljes lakosság négyötödének nincsen érettségije. Az elvándorlás következtében a térség elöregszik, a települések elsorvadnak.
„A falu egyik fele Garda, a másik meg az apád rokona. Szegről-végről Bobonka. Anyám nem szereti apám rokonságát. És azok se anyámat.”
Kimegyek a temetőbe, és valóban: minden második-harmadik sírkövön Garda nevet olvasok. A falubeliek állítják, hogy a Gardák csak névrokonok, de ez nehezen hihető. Keresem a Borbély nevet is, de ezt egyetlen sírkövön sem találom. A faluban elárulják, hogy miért: azt mondják, a család Bikás nevű volt, a Borbély utólag felvett név. „Amikor elmentek innen, Miska bácsi ledobta a Bikás nevet, így lett belőle Borbély”, magyarázzák, s amikor rákérdezek, hogy Miska bácsi miért dobta el a családnevét, zavartan nevetgélnek. „Ki tudja azt, régen volt.”
|
Borbélyék egykori háza előtt
Móricz-Sabján Simon |
„Máli szerint van Isten, ő már látta. Amikor elvitték a zsidókat, Mózsiékat, akkor látta. Május volt, gyönyörű idő. Mellettük laktak az Ófaluban. Az öreg Mózsi meg a felesége. A csendőrök felrakták őket a szekérre. A menyükkel együtt, meg a két gyereket. Egyik fiú volt, a másik lány. Máli azt mondja, szépek voltak. Úgy hívták őket, hogy Goga és Majom. A kislányt hívták Majomnak. Nem ez volt a rendes neve. Így csúfolták, mert urason öltöztették a zsidók. Fürtökben omlott le a gyűrűs haja. A gyerekek sírtak. Mózsit ekkor látták először sírni. Az emberek lesütötték a szemüket. A szájukat összeszorították. Hallgattak. Volt olyan is, aki káromkodott. Néhány elvetemült köpködött utánuk.”
A regénybeli Máli nénire ma is emlékeznek a faluban, s az öregebbek ismerték Mózes boltost is. Egy hetven körüli ember azt mondja, hogy Mózes, a boltos zsidó nagyon jó ember volt, ha nem volt az embereknek pénze, hitelbe adta az árut. S mégis, amikor a vészkorszakban a zsidókat elvitték, az emberek betörtek az elhagyott házakba, és elhordtak mindent. Az egyik öregember szerint Mózes boltos aranyát keresték, állítólag meg is találta valaki, méghozzá az egyik kútvályúban. Oda volt elrejtve.
„Nem néztek egymásra akkor sem, amikor az almáriumot hordták szét. Amikor a spájzban meg a kamrákban ásták fel a földet. Amikor a kemencét verték szét, és vizsgálták át téglánként. Mert mindenütt elrejtett kincs után kutattak. A mesés zsidóarany után, amiről a kocsmában suttogtak. A pénzt keresték, az ezüst evőkészletet, az igazgyöngy nyakláncot, a gravírozott zsebórát, az ékköves fülbevalót. A zsidóvagyonra úgy tekintettek, mint a sajátjukra, mert akkor már évek óta mondták nekik, hogy azt tőlük vették el a zsidók. A magyaroktól. Azt kell visszaszerezni.”
A faluban meglepően sokan olvasták a Nincsteleneket, a könyvet idevalósi egyetemisták – Borbély Szilárd egykori tanítványai – népszerűsítették. Habár a falu és lakói sötét színben tűnnek fel, a túrricsei olvasók azt mondják, hogy „nagyon jó regény, csak az a baj vele, hogy túl sok benne a túlzás”. Szerintük nem volt akkora szegénység itt, ahogyan Borbély Szilárd írja. Egy idősebb férfi egészen tűzbe jön, amikor azt magyarázza, hogy „a moslékos vedér helye nem is a házban volt, ő meg azt írja, hogy ott volt”.
Majd kérdezik tőlem, hogy mi járatban vagyok Túrricsén, s amikor elmondom, hogy Borbély Szilárd halálának egyéves évfordulója alkalmából kerestem fel a regény helyszínét, egy asszony tűnődve ingatja a fejét: „szegény Szilárd, érzékeny fiú volt, ismertem gyerekkorába”. Majd tőlem kérdezi, hogy tudom-e, miért ölte meg magát. Nem tudom, mondom. Mire azt válaszolja, hogy szerinte azért, mert nem úgy fogta fel az életet, mint mások. Akkor hogyan, kérdezem, de erre a vállát vonogatja. Nem tudja, ő se tudja, csak sajnálja, hogy így történt.
„Ülök az árokparton és emlékeket találok ki. Nem tudok beszélni. Mostanában nincs hangom. Nem fáztam meg, csak nem tudok beszélni. Fekszem az ágyban és nézem a falat hetek óta. Nem beszélek anyámmal. Nem tudom, mi történt. Nem érzek semmit. Nézem a vizet és emlékeket találok ki.”
Képgalériánkat Túrricséről itt nézheti meg.
