A kritika jót tesz az uniónak

– Mindenképpen újra kellene gondolni a nemzeti kormányok és az uniós intézmények közötti hatáskörmegosztást. Az európai munkajogot egyértelműen uniós szintre kell emelni, legalább a minimális elvárásokat megfogalmazva, és ugyanez a helyzet például a vállalati adók minimumának meghatározásával. Fontos megkötés ugyanakkor, hogy minden esetben amikor egy hatáskört feljebb, uniós intézményekhez delegálunk, ennek az állampolgári ellenőrzés és az átlátható döntéshozatal kiterjesztésével kell járnia, azaz nem biankó jogosítványokat akarunk osztogatni a brüsszeli döntéshozóknak.

Meszerics: Az EU szétesésével beláthatatlan káosz kezdődne Kurucz Árpád / Népszabadság

– EU-s munka törvénykönyvét is szeretnének.Nem illúzió ezt egy olyan országból követelni, ahol a „nemzeti” munka törvénykönyvét már az Orbán-párti szakszervezetek is átírnák, az egyenlő munkáért egyenlő bért alapelve pedig kikerült az alkotmányból?

– Nyilván elegánsabb lenne, ha egy teljes nemzeti delegáció állna a javaslat mögött, de nem feltétele az elfogadásnak, és engem a legkevésbé az érdekel, hogy kinek a nevéhez kötnek egy ilyen ötletet. Ha a német és a skandináv szakszervezetek könnyebben elfogadják mondjuk egy belga jelentéstevő tollából, mi annak is örülni tudnánk, mert enélkül elképzelhetetlennek tartjuk azt a fajta integrációt, ami az EU-bővítés kimondott célja volt. A tagságunk első tíz évének az a tapasztalata, hogy a keleti tagállamok nem közeledtek a nyugathoz, sőt a déli peremvidék is válságba került.Ha a mag-Európa és a félperiféria határán megbomlik a szociális kohézió és a gazdasági szerkezet, abból biztosan nem lesz egységes és erős EU.

– Mi az LMP véleménye Európa védelmi képességeiről? Szükség lenne önök szerint közös uniós haderőre?

– Erre vonatkozó pont nincs az EP-választási programunkban, a dilemmát viszont érzékeljük. A személyes véleményem szerint egy európai haderő felállítása akkor lehetséges, ha közben a tagállami hadseregek arányosan csökkennek. Európában ma nincs „hadsereghiány”, még gyorsan bevethető erőkkel is rendelkezünk, arra tehát biztosan nincs szükség, hogy újabb védelmi kapacitásokat hozzunk létre. Ez az elveinkkel ellentétes, és nagyon költséges is lenne.

– Egy minapi tévévitában azzal az érvvel siklatta ki a legáltalánosabb jobboldali földügyi toposzt – amely szerint meg kell védeni a magyar földet a külföldiektől –, hogy a Felcsút közelében minden birtokot megszerző Mészáros Lőrinc nagyobb kockázatot jelent, mint az ideköltöző és nálunk földet művelő dán biogazda. Meg lehet erről győzni a magyar választókat?

– A földpiac kinyitása az alacsony hazai földárak miatt akkor is negatív következményekkel jár, ha csak a dán biogazdák jönnek. De ennél sokkal nagyobb a veszélye, hogy a tízszeres-hússzoros földárkülönbségek és a területalapú támogatások olyan vevőket csábítanak ide, akiket a legkevésbé a gazdálkodás érdekel.Magyarországon már ma is az európai átlagot jócskán meghaladó mértékű a birtokkoncentráció, amelynek a növekedését a földtörvényben levő névleges, négy-öt kiskapuval fellazított birtokmaximum még fékezni sem fogja, a betartását pedig egy külföldi tulajdonos esetében az állam nem képes ellenőrizni. Szükség lenne egy közös európai földregiszter létrehozására, hogy lássuk, ki mennyi földet használ, és mennyi uniós támogatást kap.

– Az LMP javaslata, hogy a termőföldet vonják ki a tőke szabad áramlásának köréből. Lát erre reális esélyt?

– Azt ma már kevesen vitatják, hogy a föld nem olyan tőkejószág, mint a többi, hiszen mozdíthatatlan, véges a mennyisége, és nélkülözhetetlen életfeltételt jelent. Ezért először is elvi szinten ki kell mondani, hogy a termőfölddel kapcsolatban léteznek olyan szempontok – mint a fenntarthatóság vagy a közösségi érdek –, amelyek felülírhatják a tőkemozgás szabadságát. Ezt az EP önmagában legfeljebb deklarálni képes, a szabályok megváltoztatásához a bizottság és a tanács is kell. A változást ugyanakkor nem csak az Európai Zöldek akarják, nagy tagállamokban, például Franciaországban is megfogalmazódott ez az igény. Valamit kezdeni kellene a földalapú támogatások rendszerével is, hiszen az EU ma pont azt a fajta mezőgazdasági tevékenységet ösztönzi, amely a legkevésbé fenntartható. Vagyis a területalapú támogatásokról a hangsúlyt el kell tolnia LEADER típusú vidékfejlesztési támogatások felé.

– Romániában egy olyan rendszer formálódik, amelyben csak a ténylegesen földműveléssel foglalkozók kaphatják meg a területalapú támogatást. Ez működőképes megoldás lehet?

– A részleteit még nem ismerjük, de az biztos, hogy Romániával szemben nem indult kötelezettségszegési eljárás emiatt. Az elv mindenképpen rokonszenvesnek tűnik.

– Ha egy tagállam megsérti az uniós környezetvédelmi vagy versenyjogi előírásokat, akkor Brüsszel keményen szankcionál, az európai együttműködés alapját jelentő demokratikus normákat viszont büntetlenül fel lehet rúgni. Lát ebben ellentmondást, illetve változtatási lehetőséget?

– Azzal nem értek egyet, hogy az EU ilyen esetekben teljesen tehetetlen. Lennének eszközei a normakövetés kikényszerítésére, de ezek túl durvák ahhoz, hogy az alkalmazásukhoz szükséges politikai akaratmennyiséget össze lehessen szedni hozzá. Vagyis szükség lenne finomabb ösztönzőkre és büntetésekre, egyfajta fokozatosságra is. A jelenlegi helyzetet az is magyarázza, hogy az alapértékek definiálása szükségképpen sokkal homályosabb, mint mondjuk a környezetvédelmi szabályoké. Míg az utóbbiak megsértését adatokkal lehet dokumentálni, az előbbiekét kevésbé. Márpedig adatokról könnyebb tényszerű vitát folytatni, mint elvekről – mondjuk arról, hogy a bírói kinevezések magyarországi rendje melyik uniós alapelvvel ellentétes. Ezek a viták törvényszerűen politikai síkra terelődnek, és olyan politikai kérdésekké értelmeződnek át, amelyeket nem leírt szabályok, hanem politikai érdekek szerint döntenek el, például a pártcsaládok közötti erőviszonyok mentén.

– Az előző ciklusban sokan reménykedtek benne, hogy a kormány túlhatalmát, vagy legalább a legszemérmetlenebb lenyúlásokat képes lesz kontroll alatt tartani az uniós intézményrendszer. Ehhez képest az OLAF (az EU csalás elleni szervezete) még a nagyon jól dokumentált magyar beadványokkal sem kezdett semmit, sőt egyelőre a 2012-ben indult közgépes vizsgálódásáról sincs hír. Mit tehet ilyen körülmények között egy EP-képviselő a magyar és az európai adófizetők érdekeinek megvédéséért?

– Létezik egy javaslat az európai ügyészség felállítására, de ez akkor sem fogja megoldani a hasonló korrupciós problémákat, az európai alapokból elszivárgó eurószázmilliók kérdését, ha egyszer megvalósul, mert csak a több tagállamot érintő projektekkel fog majd foglalkozni. Van egy új javaslat. Viszont nyilvánvalóan lesznek olyan mechanizmusok, amelyekre rávilágít, és amelyeket utána már a tagállami ügyészségeknek is kényelmetlen lesz agyonhallgatni. Azt ugyanakkor általában sem tartom ésszerű hozzáállásnak, hogy uniós intézményektől várjuk azoknak a visszaéléseknek a megszüntetését, amelyeket idehaza felháborítónak tartunk ugyan, de tudomásul veszünk. Az EU nem „felettes én”, sokkal inkább az a feladata, hogy betartsa és betartassa a közösen elfogadott szabályokat. A mi hibáinkat, politikai nyomorúságainkat nem fogja helyettünk megoldani. Az ilyesfajta felelősségáthárítás nem hatékony, és a konkrét esetekben általában nem is tetszik a választónak.

– Az LMP továbbra is ragaszkodik a külföldi munkavállalás szabadságához, miközben ez az egyik oka a Magyarországot kiemelten sújtó orvoselvándorlásnak. Lehet ezt a problémát az egyéni jogok sérelme nélkül kezelni?

– A belső korlát semmiképpen sem megoldás a jövedelmi és fejlettségbeli egyenlőtlenségekre – ha az lenne, akkor Szabolcsban is ott lehetne tartani az orvosokat és a tanárokat ilyen kényszerekkel. Munkaerő-vándorlás létezik, nem is szeretnénk megtiltani, viszont azoknak, akik az előnyeit élvezik, hozzá kellene járulniuk a képzési költségeknek a kibocsátói oldalon, hiszen a „küldő” országoknak részben az agyelszívás miatt is egyre kevesebb forrásuk marad ilyen célokra. Ez azonban nem mentesíti a tagállamokat azon kötelezettség alól, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt az oktatási rendszerük fejlesztéséért. Magyarország a kilencvenes évek végén élte át az első távozási hullámot, de az akkor kiköltöző fiatalok zöme néhány év múlva visszatért, mert családot már itthon akartak alapítani, többek között az akkor még jól működő és ingyenes közoktatás miatt. Vagyis az akkori iskolarendszerünknek még volt egy kimutatható visszahúzó ereje, a mai rendszer viszont inkább egy újabb érv a távozást fontolgatók számára, hogy menni kell. Ezért pedig nem a célállamok felelősek, hanem a mi kormányaink. Az oktatási költségvetésünk hagyományosan alacsony, ebből további pénzeket kivonni a válság idején elképesztő rövidlátásra és felelőtlenségre utal.

– A programjuk egyik leghangsúlyosabb eleme az energiafüggetlenség és az egységes uniós energiapolitika, ahol talán a legtávolabb van egymástól a magyar és az uniós álláspont, részben éppen a paksi bővítés miatt. Hogyan lehet itt a magyar kormányt irányváltásra bírni?

– Ma már a nagy európai pártcsaládok mindegyike zászlajára tűzte valamilyen módon Európa energiafüggetlenségének kérdését, tíz évvel ezelőtt erről még nehéz lett volna pártközi egyeztetéseket folytatni. A megvalósítás mikéntjéről azonban nagyon távoliak az elképzelések: a lengyelek a palagázra és a cseppfolyós földgázra építenének, a németek a megújulókra –a zöldeknek nyilván az utóbbi megoldás tetszik jobban. Ehhez olyan irányelvek kellenének, amelyek számon kérhető célszámokat tartalmazzanak, hogy ne lehessen a húszszázalékos magyar zöld energiacélt 14 százalékra lealkudni, ahogyan a Gyurcsány-kormány tette. A kivitelezésre – mióta Németország megkezdte az atomkivezetést – van gyakorlati minta. Az egységes, a kétirányú energiaszállításokat jelentős veszteség nélkül biztosító energiahálózatok azonban még hiányoznak, ezek kiépítése jelentős beruházásokat igényel. Utána azonban megszűnne annak a jelentősége, hogy az egyes tagállamoknak nagyon különböző a külső energiakitettsége, azaz senkit nem lehetne a gázcsapok elzárásával fenyegetni. Látunk lehetőséget az atommentes Európa megteremtésére is: nem az atomerőművek bezárásával, hanem azzal, hogy nem építünk újakat, és a régiek bezárása helyett a megújulós kapacitások fejlesztését támogatjuk.

– Az új összetételű EP egyik legfontosabb kérdése, hogy létrejön-e az a nagykoalíció a Néppárt és a szocialisták között, amit sokan rebesgetnek. Le- vagy inkább felértékelné egy ilyen fejlemény az európai zöldeket?

– A nagy frakciók összezsugorodására komoly esély van. Eddig, ha a három nagy pártcsaládból kettő összefogott, szinte bármit át tudott vinni, nem volt szükség állandó koalícióra. Most másképp lesz, a függetlenek aránya elérheti akár a tíz százalékot is, ami kikényszeríthet egy nagykoalíció jellegű tartós együttműködést. Ha így lesz, komoly hátrány lehet, hogy a jobb- és a baloldal csak egy minimálprogramban tud megállapodni egymással, ami öt éven át csak ennek a minimumnak a megvalósulására adhat esélyt. De az alternatíva sem sokkal jobb, amikor megnő az ad hoc koalíciók szerepe. Ez utóbbi felértékelheti a zöldeket (akár úgy is, hogy egy egységesen fellépő baloldali blokk számos elképzelését megvalósíthatja), de a sokszor szélsőséges erőket képviselő függetleneket is, aminek én semmiképpen sem örülnék.