galéria megtekintése

A kőkutya nyomában

4 komment


Boda András

Hetven évvel ezelőtt a Pest megyei Csobánka lakosságának csaknem nyolcvan százalékát kitelepítették. 1730 helybeli közül 1310 csobánkai svábot száműztek, miután vagyonukat elkobozták. 1946 tavaszán marhavagonok szállították őket Németországba. De mi köze mindennek a kutyákhoz?

Földi D. Attila / Népszabadság

– A kutyaszobrot merre találjuk?

Másutt alighanem megrökönyödést váltana ki a kérdés, ám a Budapesttől alig húsz kilométerre, a Pilis hegyei közé szorult festői falu, Csobánka lakói a meglepettség leghalványabb jele nélkül mutatnak a község központja felé. A település határain túl kevesen ismerik, a helybeliek viszont már rég megszokták, „befogadták" a csobánkai sváb családok hetven évvel ezelőtti kitelepítésére rendhagyó módon emlékeztető alkotást.

 

A kettéhasadó fát szimbolizáló, a kitelepítés fájdalmas stációit az „Isten veled, édes hazám" felirat alatt megidéző mű tövében úgy pihen egy kőkutya, mintha csak gazdája lábánál heverészne lustán.

Elmosolyodik, mégis szomorú marad a tekintete a Csobánkán született Leikep Józsefnek, amikor arról kérdezzük: mit keres a kőkutya Markolt György emlékművének talapzatán. A 87 éves férfi – azon kevesek egyike, akik 1946 tavaszán mentességet kaptak, s nem kellett felszállniuk a Németországba induló marhavagonok egyikébe – rövid hezitálás után úgy dönt: 1945-től indulva jut el a 2011-ben avatott emlékmű kutyájáig.

Winkler Sándor Józsefné polgármester szerint a település sváb identitását  is kitépték akkor
Winkler Sándor Józsefné polgármester szerint a település sváb identitását is kitépték akkor
Földi D. Attila / Népszabadság

– Csobánkán a lakosok túlnyomó része évszázadok óta sváb volt. A második világháború után azonban hamar világossá vált, hogy nagy veszély fenyeget bennünket. Ahogy egyre csak alakult a kommunizmus, úgy nőtt a német ajkúak iránti ellenszenv. Azt nézték a hivatalosságok, melyikünk lehetett volksbundista, ki lehetett SS-tag. Csak azért, mert svábul beszéltünk. Ahogy teltek a hónapok, úgy nőtt a félelem, 1945 őszén pedig már odáig jutottunk, hogy a faluban mind többen elhagyták az őszi vetést. Megérezték, hogy ők már nem aratnak többé Csobánkán.

Leikep József, vagy ahogy a faluban a legtöbben szólítják, Jóska bácsi azt mondja, pontosan vissza tud emlékezni arra a '46-os februári napra, amikor kiszegelték az oszlopokra a listát, mely családoknak kell menniük. Több mint 1300 ember neve sorakozott egymás alatt. Lehetett mentességet kérni, de ez inkább afféle látszatprocedúra volt: végül alig negyvenen kaptak engedélyt a maradásra.

– Apám 1938-tól a falu gazdasági elöljárója volt, ezért mi maradhattunk. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy az anyai felmenőim magyarosították a nevüket, a Leikep családnevet pedig nem tudták egyértelműen svábként azonosítani. De azért az akkori félelmekről sokat elárul, hogy hiába kaptak mentességet apámék, azért engem visszarendeltek Pestről, ahol akkoriban tanultam. Attól tartottak, hogy az utolsó pillanatban mégis felrakják őket a vonatra, s akkor, ha nem vagyok itt, szétszakad a család.

Földi D. Attila / Népszabadság

A Leikep család végül maradhatott, de az akkor még 1730 lelkes falu 1310 lakójának mennie kellett. – Március 15. volt. A falut akkor már napokkal korábban körbezárták. Szakadt az eső. Az első szerelvényre beosztott családoknak, összesen 700-800 embernek, ki kellett állniuk a házuk elé. Ötvenkilós batyukat rakhattak össze. A kapukat kulcsra kellett zárni. A kulcsokat pedig át kellett adni a rendőrségnek... – idézi fel Jóska bácsi, s az emlékek hatására egyre gyakrabban tart rövid szünetet, hogy újra a hangjára találjon: – Volt, aki gyalog ment, volt, akiket lovas kocsival vittek a vasútállomásra, ahol marhavagonok vártak rájuk. Őket Heidenheimbe vitték. Egy nappal később indult a második szerelvény. Wertheimbe. Isten veled, édes hazám, mondták többen is.

Az idős férfi perceken át hallgat, s végül csak annyit tud kipréselni magából könnyes szemmel: – Elmentek. Majdnem mindenki elment.

Míg a kitelepítettek a több napig tartó vonatúton a zsúfoltságtól szenvedtek, addig a faluban maradtakat épp az üresség kínozta. A falu lakosságának nyolcvan százaléka két nap alatt eltűnt.

Leikep József, bár  végül maradhatott, máig nem felejti  azokat a napokat
Leikep József, bár végül maradhatott, máig nem felejti azokat a napokat
Földi D. Attila / Népszabadság

– Fájdalmas lehetett a csend – lendítenénk tovább a beszélgetést, mire Jóska bácsi hirtelen felélénkül. – Csend? Dehogy volt csend. Óráról órára nagyobb volt a zaj. Elviselhetetlen volt a kutyák mind erősebb vonyítása. A kitelepített családok persze nem vihettek magukkal jószágot, így kutyájukat sem, a szerencsétlen állatok meg egyre keservesebben keresték a gazdájukat. Aztán már az éhség is kínozta a kutyákat. Heteken át szinte folyamatosan vonyítottak. Ha akartunk volna, akkor sem tudtunk volna megfeledkezni a kitelepítettekről.

– Ezért került oda a szoborhoz a kutya. A szobrászművész sokakkal beszélt a faluban, s ahogy a helyiek, végül ő is úgy látta, a gazdátlan kutya pontosan megidézi a kitelepítés fájdalmát, borzalmát – veszi át a szót a települést 2010 óta vezető polgármester, Winkler Sándor Józsefné (Fidesz–KDNP), aki a kitelepítést többször is „a település sváb identitásának kitépése" fordulattal írja le. A polgármester megemlíti, hogy az emlékművet nemcsak a kutya teszi különlegessé, hanem több ahhoz kapcsolódó történet is. Már az avatás sem volt épp szokványos: kétszer adták át ugyanis.

– Már készült az emlékmű, de még nem volt teljesen kész. Viszont épp azokban a napokban voltak itthon látogatóban a Heidenheimbe kitelepítettek és leszármazottaik közül többen. Az idősek különösen szomorúak voltak, hogy nem láthatják a szobrot, mert, miként többen is elmondták, úgy érezték, földi életükben már nem tudnak többé visszatérni Csobánkára. Épp ezért az elutazásuk napja előtti éjjel a helyére állítottuk az emlékművet, hogy láthassák, miként gondol rájuk a falu – idézi fel a polgármester, egyúttal eloszlatva azokat a korabeli vádakat, hogy sokakat nem hívtak el az avatásra. Később aztán, másodszorra, már „rendesen" is felavatták a szobrot: azon az ünnepségen a Wertheim környékére került csobánkaiak képviseltették magukat.

– És ott van még Franz története is! – mondja Leikep József. – Egy gyerekkori barátomat, Hermann Jánost is kitelepítették, de esze ágában sem volt kint maradni Németországban. Három hónap után újra itthon volt. Hazagyalogolt. Az ő öccse, Franz volt a kitelepítettek közül az utolsó, aki itt született Csobánkán.
A legfiatalabb kitelepítettre az emlékmű egy részlete is utal: a vonathoz tartó emberek forgatagában ott látni egy babakocsit is.

– Maga van a babakocsiban! Ezt mondtam az idős Franznak, amikor itt járt, s együtt megnéztük az emlékművet – mosolyog Winkler Sándor ­Józsefné.

Földi D. Attila / Népszabadság

Nevet Leikep József is, de aztán figyelmeztetőleg emeli fel a kezét: nagyon sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy már ne csak könnyekkel, hanem olykor-olykor mosollyal is tudjanak emlékezni. S mintha csak bűntudata támadna, és ellensúlyozni akarná a jókedvet, visszakanyarodik a negyvenes évekhez. Feleleveníti, milyen kínokkal járt az itt maradtaknak azt látni, ahogy sokan „rávetik magukat" az elűzöttek javaira, terményére, jószágára, házára, s mindenre, ami mozdítható. „Komoly veszekedések is akadtak. Olykor előkerült kasza, kapa is" – utal Jóska bácsi arra, hogy nem mindig érvek mentén dőltek el a viták.

Megemlíti aztán, hogy azt sem volt könnyű megszokni, feldolgozni, amikor a sváb barátok, rokonok házába egyszer csak felvidékie­ket, alföldieket költöztettek be. S hogy ne csak saját kínjairól valljon, azt mondja: elképzelni is nehéz, mit élhet át az az ember, akitől mindenét elveszik, s szülőhazájától távol kell újrakezdenie életét.

– Sokan felvetik, hogy a kitelepítetteket végül valamiképp kárpótolta a sors, hiszen Nyugat-Németországban demokráciában, s a nincstelenségtől újraindulva végül is sokkal jobb módban élhettek, mint az itthon maradtak – vélekedik a falu polgármestere, ám gyorsan hozzáfűzi: – Lehet ebben igaz­ság, de mindez akkor sem teszi semmissé azt a pokoli érzést, amit akkor élhet át valaki, amikor mindenét, barátait, rokonait, házát, földjét, otthonát, jószágát, majd végül még a hazáját is elveszik.

Ilyet ember emberrel nem tehet. Erre pedig egy kutya, kőkutya is fájdalmasan emlékeztet.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető