Egy különös fogalom művészeti vizsgálat tárgya lett. Nem érdemtelenül.
Egy
Elsőként ejtsünk néhány szót Lakner Antal művészetéről, amely rendre elbizonytalanítja a szemlélőt. Lakner műveiről a szakemberek ugyan azt állítják, hogy úgynevezett posztkonceptualista alkotások, mi azért megkockáztatjuk: a hagyományos művészeti kategóriákba nagyjából besorolhatatlanok. Mert melyik polcon helyezzük el azt a művét, amely a NATO-tagsággal igen, ám hadsereggel nem rendelkező Izland elképzelt katonáinak tervezett hadieszközökből, páncélsátorból és egyszemélyes hadihajóból áll? Vagy mit kezdjünk a Graznak készített fiktív olimpiai pályázat dokumentumaival? Mire véljük az Ausztria és Magyarország között szárba szökkent fogászati turizmus megidézésre kiállított, osztrák betegektől származó fogászai röntgenfelvételek különleges gyűjteményét?
És mire véljük azt az akcióját, melynek során létrehozta és Berlinben kiállította az új, UGAR névre hallgató kézi sodrású,magyar szivarokat, amelyeket részben a látogatók pöfékelhettek el, részben egy erre a célra szerkesztett láncdohányzó gép? Vagy hová soroljuk az akkor még nem létező isztambuli metróhálózat, a Metro Istanbul tervét, amely az isztambuli biennálén volt látható egy köztéren elhelyezett térkép formájában, jócskán zavarba ejtve a helyieket és a turistákat? Lakner Antal művészete, ahogyan egyszer megírták, szubverzív jellegű. Azaz beolvad egy rendszerbe és elrejtőzik benne, látszólag felveszi annak külsődleges jegyeit, de új értelemmel tölti meg, amely éppen ellene dolgozik; ekképpen Lakner művészete, ha tetszik: szellemileg felforgató. Mint különös alkotásaiból is kiderül, úgy gondolja, időnként nem árt „eltéríteni a teret”, kicsit átpofozni, újragondolni. Azt mondja: hétköznapi térhasználóként is jusson eszünkbe, hogy a minket körülvevő tér nem egyszerűen mérnöki munka fizikai szüleménye, hanem annál sokkal, sokkal több.
Kettő
Lakner Antalt 2007-ben felkérték arra, hogy a térrel kapcsolatos gondolatait egy kurzus keretében ossza meg a műszaki egyetem építészhallgatóival is, ő pedig örömmel vállalkozott erre. Vendégoktatóként elkezdte Téreltérítés elnevezésű térelméleti és gyakorlati kurzusát, amely rövidesen olyan népszerű lett, hogy más egyetemek hallgatói is megjelentek az előadásokon. Jöttek leendő képzőművészek, iparművészek, színészek, és még egy robottervező számítástechnikus is feltűnt a hallgatóság soraiban. Lakner arról beszélt nekik, hogy a tér élő, lélegző valami, használhatjuk kreatívan is, valamint a térre társadalmi szereplőként is gondolhatunk, és így eltűnődhetünk azon, hogy ezeket különböző korú, élethelyzetű emberek használják, fiatalok, idősek, hajléktalanok, terhes nők, diákok és mások, akikkel rendre valamiféle kapcsolatban vagyunk. És Lakner szerint a leendő építészek számára különösen fontos tudnivaló, hogy a tervezés során használt makettek, a világ megannyi kicsinyített mása nem jeleníti meg egy-egy tér feladatának, használatának, lehetőségeinek gyakorlati szempontjait. Hogy ezeket látni lehessen, ki kell menni a való világba.
Éppen ezért a kurzus hallgatóiból 2008-ban megalakult a Téreltérítés Munkacsoport, amely gyakorlati tevékenységével is bizonyította, hogy, ha karjuk, akkor „miénk itt a tér”. Vagy, ahogy ők fogalmaznak: „A Téreltérítés Munkacsoport elsősorban (…) nyilvános helyszíneken megvalósított projektekkel foglalkozik, melyek célja a városi és az intézményi terek ráébresztő jellegű eltérítése, a köztérhasználati formák újraértelmezése.”
De hogy mindez közérthetőbb legyen: a csoport tagjai egy alkalommal azt vizsgálták, hogy a Moszkva tér legendás köztéri órája nemcsak randevúk lebonyolítására alkalmas, hanem arra is, hogy megfelelően köré festett jelekkel napóraként funkcionáljon. Más alkalommal a korlátozó, fegyelmező tárgyakat vették lajstromba: ijesztően sok volt belőlük a köztereken. Egy általuk tervezett, algákkal működő szmogreduktorral tisztították a Blaha Lujza tér levegőjét, de említhetnénk azt is, amikor a kultúra iránt érdeklődőket kibillentették passzív, befogadó létükből, és lehetővé tették számukra, hogy az akkor még létező Ernst Múzeumot egy hegymászók számára szakszerűen kialakított mászófalon felkapaszkodva, az ablakon keresztül közelítsék meg. Szerveztek városi főzést is, ami azt a feladatot adta a résztvevőknek, hogy olyan anyagokból készítsenek ételt, amiket a városban találnak. Kiderült: a Várban lehet rozmaringot szedni, a Gellért-hegyen rukkolát, és volt, aki még paradicsomot is talált egy elhagyott területen.
Három
Mielőtt rátérnénk a bevezetőben említett, a fusizás témakörét vizsgáló holland–magyar workshopra, meg kell említenünk Haraszti Miklós Darabbér című kötetét, amely annak idején külön fejezetet szentelt a fusi fogalmának. A fusinak mint kreatív menedéknek a szocializmus gyári kizsákmányolásából. A fusinak, amelynek lényege az emberi kreativitás, a helyzet ügyes kihasználása, a félrehajított, fölösleges dolgok újrahasznosítása. Kicsit tágasabban: egy saját szabadság, egy személyes magánvalóság létrehozása. A szocializmus idején ellenzékiként számon tartott Haraszti könyve előbb nyugati fordításokban jelent meg, és kiderült, a fusi szélesebb értelmű fogalma tőlünk nyugatra sem ismeretlen. Ott úgy hívják: System D. A francia systéme débrouille kifejezésből származó System D jelentéskörébe beletartozik a leleményesség, a hétköznapi túlélés, a szürkegazdaság, a feketézés minden inspiráló megnyilvánulása.
A napokban ért véget az az egyhetes workshop, amelyet a Téreltérítés Munkacsoport és Amszterdam legnevesebb művészeti intézménye, a képzőművészet, a dizájn és az építészet határterületei között szabad átjárást biztosító Sandberg Instituut keretein belül működő System D Academy csoport közösen szervezett. A Design Hét keretein belül létrehozott workshop célja az volt, hogy a fusi Budapestre jellemző megnyilvánulásait feltérképezzék, és azokra valamiféleképpen reagáljanak, akár a művészet eszközeivel is.
A hollandok érkezését amúgy is nagy érdeklődés kísérte, ami nem csoda, mert a Sandberg Instituut vezetője, a sztárdizájner, Jurgen Bey felettébb érdekes előadást tartott a Design Hét egyik programjaként. De a Téreltérítés is szervezett Fusikongresszust, melyen előadott a System D Academy egyik vezetője, Melle Smets is, ő egy különös újrahasznosítási akciójukról mesélt, arról, melynek keretében egy autóbontásból élő ghánai régió munkásaival és mestereivel, az ott található anyagokat felhasználva elkészítették az első afrikai autót, amelynek még a ghánai helyi király is csodájára járt. És amely autót éppúgy kiállították egy művészeti vásáron, mint a hollandiai autószalonon, döntsük el tehát, hogy ez most műszaki lelemény, művészet, vagy egyszerűen újraértelmezett fusi.
Végül a workshop résztvevőinek egyik fele az elképzelt és a tényleges városimázs kérdéseit vizsgálta a belvárosban, a másik fele pedig az egykori Csepel Művek területére kiköltözve foglalkozott sarjadó és pusztuló tevékenységekkel. Középpontba állítva a fusi fogalmát, a benne rejlő, kreatív, problémamegoldó energiát. Ennek szellemében a belvárosban tevékenykedők egyike környezetbe olvadó standot tervezett az illegális árusoknak, a csepeli résztvevők között pedig volt, aki az egyik hangárban targoncaversenyt rendezett a munkásoknak, és olyan is akadt, aki a gyárterület mai zajait remixelte zajzenei etűddé. Végül persze mindannyian belebotlottak a bizony még jócskán létező fusi tárgyiasult megnyilvánulásaiba is. Hamar kiderült, hogy a fusi fogalma a szocialista kreativitás, a tömegtermelés melletti önmegvalósítás értelmében már nem létezik ugyan, de az egyéni szabadság megnyilvánulásaként, a feketemunka, a rossz minőségű termék, az újrahasznosítás vagy buherálás értelemben még jócskán jelen van. A fusi élt, él és élni fog.
