– mondja a fejkendőt viselő tizenkilenc éves lány, aki Zihab Rashed néven mutatkozik be.
– Abba a táborba kellene menniük, amelyikbe a hatóságok irányították magukat – vetjük közbe. – Mi nem akarunk itt maradni Magyarországon. Megyünk tovább. Norvégiába utazunk – feleli halkan, de eltökélten, aztán bemutatja családtagjait, alkalmi útitársainkat. Itt a testvére, a férje, a harmincéves Mohamed Seedo, aki cipőboltot vezetett Aleppóban, és ott alszik mellette a kislánya, Mira. A szomszédos kupékban is rokonok, barátok ülnek: összesen hét család, harminchat ember, köztük tizenöt gyerek alkotja csoportjukat.
– Három hónappal ezelőtt született a kislányom, de nem várhattunk tovább az indulással. Egyre nagyobb veszélyben voltunk a háború miatt – meséli. Amikor megkérdezzük, hazatérnének-e, ha újra béke lenne, a fiatalasszony gondolkodás nélkül rávágja: – Persze, Szíria gyönyörű és nagyon jó ország volt, boldogan éltünk ott.
Nemsokára nagy döccenéssel áll meg a vonat a következő állomáson. A menekültek többsége idegesen pillant körbe.
– Budapest? – hangzik újból a kérdés, pedig még alig fél óra telt csak el a bő két órás útból.
Megnyugodva dőlnek hátra, amikor felbukkan előttük a kimondhatatlan felirat: Kiskunfélegyháza.
Míg az első „menekültkocsiban” szinte kizárólag szírek ülnek – jobbára családok, rendezett öltözetet viselő férfiak, asszonyok és nők utaznak együtt – addig a másik vagonban főként Afganisztánból való menekültek vannak. Szembeötlő a különbség: itt egy-két családdal találkozni csak, kevés az asszony és a gyerek, főként egyedülálló fiatal férfiak utaznak. Ami viszont közös, hogy bár a kocsik zsúfolásig megteltek, a poggyásztartók szinte mindenütt üresek. Egy-két szatyrot, kisebb hátizsákot látni csupán. Mintha csak a szomszéd városba ugranának át, nem pedig hetek, hónapok óta tartó úton lennének.
|
A menekülttáborba ingyen utazhatnának, de inkább Budapestre vesznek jegyet
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Aki tud valamicskét angolul, készséggel feleleveníti menekülésének történetét. A legtöbb éppen olyan, mint a 24 éves, magas, vékony Ahmad Solimané: a háború elől menekül, Németországba igyekszik, a családja által nagy nehézségek árán összegyűjtött pénzből kelt útra.
Mivel a menekültek többsége a megpróbáltatásokról első szóra beszél, különösen feltűnő a hallgatásuk akkor, amikor azt kérdezzük: mit csinálnak majd Budapesten, merre indulnak tovább.
Van, aki a vállát vonogatja, más úgy tesz, mintha nem értené a kérdést. Egy fiatalember akad csak, aki annyit elárul: egy éttermet ajánlottak neki, ott talán lesz, aki segít.
A kocsikban akkor támad ismét mozgolódás, amikor felbukkan a kalauz. Van, aki meredten néz előre, kerüli a jegykezelő tekintetét, jó néhányan viszont érvényes jegyet vesznek elő. Ez rögvest elárulja, hogy eszük ágában sem volt a számukra kijelölt debreceni táborba menni.
Oda ingyen utazhattak volna, de Pestre már nem érvényes a hatósági papír.
Inkább jegyet vettek, nehogy leszállítsák őket.
Már Budapesten jár a vonat, amikor hirtelen nagyot fékez Kőbánya-Kispest előtt, a mozdony felől pedig hosszú, szaggatott kürtölést hallani. – Vészfékezés – állapítja meg az egyik kalauz, és elsiet, hogy utánajárjon, mi a baj. Kiderül, hogy az egyik vészfékkar hibásodhatott meg. A várakozás a menekülteknek is feltűnik, s egyre feszültebben találgatják, mi történhetett: – Problem? Police? – kérdezi egy szír férfi, akit aztán megnyugtat a hír, hogy csak a fék romlott el.
Húsz perc után újra zakatol a vonat, s zökkenőmentesen ér be késő este a Nyugati pályaudvarra.
A menekültek nem kapkodnak a kiszállással, félve néznek körül a peronon, ahol meglepetés éri őket. – Welcome! – fogadja őket a már jól ismert Migration Aid nevű civil csoportosulás több tagja,
s a fiatalemberek rögtön érdeklődnek, kinek van szüksége ennivalóra, italra, bébiételre. A menekültek többsége köszönettel elhárítja a segítséget, és igyekszik minél hamarabb elhagyni a pályaudvart.
Tíz perc sem telik el, a vonat utasainak zöme már el is tűnik. Többen a közelben várakozó taxik felé indulnak. Az egyik fuvarra váró sofőr – aki saját bevallása szerint nyakig van egy bírósági ügyben, mert azzal vádolják, hogy menekülteket szállított illegálisan – azt mondja, a legtöbbször a Keletibe kell vinni őket.
Egy perc sem telik el,
és neki is leesik egy fuvar. Négy menekült áll meg mellette, egyikük eurót villant felé. Ennyiből is értik egymást. A sofőr biccent, a menekültek pedig gyorsan bepattannak az autóba, hogy újabb lépést tegyenek Nyugatra. A Keleti felé.
