Volt óvónő, felszolgáló, tanár, állatgondozó. – Alázatra és kitartásra tanítottak azok az évek – mondja. Ám az első látásra fellobbant szerelem lángja nem aludt ki, csak éppen kilenc esztendőt várni kellett az érzelem kiteljesedéséhez.
A külföldi szakirodalmat fordítgatta magának, hogy legyen miből tovább képeznie magát. Egy évvel azután, hogy beadta portfólióját a Központi Nyomozó Főügyészségre, felhívták, hogy lenne itt egy eseti megbízás… (Nem tudom mi lepett meg jobban, az, hogy egy év alatt egy hatóságnál nem kallódott el a portfóliója, vagy inkább az, hogy egy elit nyomozó szervezet kész megbízást adni valakinek, aki csak úgy bekopogott az utcáról, és előállt valamivel, amiről itthon tulajdonképpen még senki nem tudja, mire is jó egészen pontosan. – A szerző.)
Az ügyről nem beszél. Általában sem beszél konkrét ügyekről. – Nem szabad – mondja, majd hitetlenkedésemet látva hozzáteszi:
– Nekem még bizonyítanom kell, leginkább azt, hogy az a tudomány, amit művelni próbálok, segítheti a nyomozásokat. Ugyanakkor jó dolog látni, miként válik egy igen szűk tudományterület alkalmazott tudománnyá…
Szerinte a nyelv olyan, mint az ujjlenyomat. Nem olyan egyszerűen és látványosan, de közel ugyanolyan pontosan lehet valakit azonosítani a beszéde vagy az írása, mint az ujjlenyomatai alapján. Minden szövegben találni egy-egy olyan szót, fordulatot, mondatot, amely az adott összefüggésben az elkövetőre utalhat. A legjobban „kitalált” álnevek is egyértelműen utalnak azok viselőinek kilétére. Feladatának egy része a gyanúsítottak vagy potenciális gyanúsítottak internetes nickneveinek dekódolása.
– Az ember egoista, így egyszerűen nem képes megállni, hogy az álnevében ne utaljon valami közvetlenül rá, a személyére. Ugyanez igaz akkor is, amikor az interneten különböző nickneveket adunk meg. Képtelenek vagyunk megállni, hogy egy évszám, egy szótag, egy betű, bármi, ne utaljon közvetlenül a nevünkre vagy a foglalkozásunkra. Ez még azokra is igaz, akik amúgy igen rafinált módon alkotnak álnevet maguknak.
Az egyik ügyükben valaki több levelet is írt, aláírásokkal. Az összes levelet egybevetve kiderült, hogy a szignók együtt egy filmhős nevét adják ki. Megnézték a filmet, hogy abban mi volt az adott hős szerepe, milyen volt az életútja, majd ezeket összevetették az ügyben szóba jöhető gyanúsítottakról meglévő információinkkal. A harminc potenciális elkövető között csak egy volt, aki számos paraméter alapján hasonlított a filmbeli hősre.
– Magamat sem tudom átverni, próbáltam már, de nem ment – nevet. – Képtelen voltam olyan álnevet adni magamnak, amiből több-kevesebb munkával egy szakértő ne jönne rá, hogy valójában engem fed.
Az esetek többsége persze nem ennyire bonyolult. Amikor egy fogvatartott írásban vonta vissza a nevelői ellen bántalmazásért tett feljelentését, a nyelvész végül arra a következtetésre jutott, hogy a levelet nem egyedül, és – ami ebből szinte egyenesen következett – valószínűleg nem is önszántából írta. Olyan szavakat használt, amelyeknek a valódi jelentését nem ismerte, és olyan szövegösszefüggésben, amely teljesen idegen volt az ő nyelvi teljesítményétől.
Egy másik esetben abból a tapasztalati tényből kiindulva sikerült lelepleznie egy gyanúsítottat, egy hatóság hivatásos tagját, hogy a fegyveres testületeknél mindenki pontosan le tudja írni a saját szervezetének nevét, tehát például azt, hogy ORFK Bűnügyi Főigazgatóság vagy bűnügyi főosztály, ilyen-olyan osztály, emilyen-amolyan alosztály és a többi. De ritka kivételektől eltekintve csak a saját szervezetének nevét képes pontosan leírni, más egységek esetén már többnyire hibát vét. A nyelvész számára az is hamar kiderül, ha valaki nem a saját gondolatait adja elő, hanem betanult szöveget. Elég megkérni az illetőt, hogy „akkor most a saját szavaival mesélje el, mi és hogyan történt” – már le is bukott. Vagy, ha egy szakmailag és nyelvileg színvonalas szöveg hemzseg a helyesírási hibáktól, feltételezhető, hogy nem az fogalmazta, aki leírta. Ez a nyomozók számára azért lehet fontos információ, mert arra utal, hogy az adott ügyben esetleg nem egy, hanem két elkövetőt kell keresniük.
Az írás nyelvezete, stílusa utalhat az író nemére. Ma már bizonyított tény, hogy a nők sokkal érzelmesebben, vagy fejezzük ki így, érzékenyebben írnak a férfiaknál. Másképp használják a toldalékokat is, például. A férfi írók persze képesek arra, hogy úgy írjanak, mint egy nő (a női írók pedig akár a férfiak), de ők tudatos nyelvhasználók. Az átlagember azonban nem tudja megtéveszteni a nyelvészszakértőt, és önmagát leplezi le, ha mondjuk meggyilkolt felesége nevében SMS-eket, e-maileket küldözget másoknak, így leplezendő a bűncselekményt.
Tévedés ugyanakkor azt hinni, hogy az iskolázottság, az intelligencia közvetlen összefüggésben állna a nyelvhasználattal.
Ránki Sára a börtönnyelv tanulmányozása során számos funkcionális analfabéta fogvatartottnál tapasztalt „kiemelkedő nyelvi teljesítményt”. – Igaz – teszi hozzá –, a fogvatartottak több csoportnyelvet is beszélnek. Beszélik a „saját köznyelvüket”, a börtönszlenget, hiszen ennek ismerete a túlélésük záloga és a jogi nyelvet is valamennyire. Mindez jobbára csak szóban tapasztalható, leírni már nem tudják.
A csoportnyelvnek több funkciója is van: a csoport tagjainak egymás közötti azonosítására szolgál (aki nem érti meg, vagy nem megfelelően használja, betolakodó, nem „rendes” tag), továbbá a csoport tagjainak szóló üzeneteket kódolja. Amikor azt tapasztalják, hogy a hatóságok már kezdik érteni a csoport kódrendszerét, bámulatos gyorsasággal képesek azt átalakítani. Azonban az, hogy a különböző korosztályokhoz tartozó, más-más környezetből érkező fogvatartottak hogyan tanulják meg szinte napok alatt az adott intézményben használt börtönszlenget, a szakértők számára is rejtély – a nyelvészszakértői vizsgálatoknak ez is részterülete.
A nyelvészek „bevetése” nagyobb esélyt teremthet a gyűlöletbeszéd és a többértelmű üzenetekben megfogalmazott fenyegetések tudatosságának bizonyítására is. Ránki Sára szerint egy konkrét szöveg és annak környezete elárulja a beszélő vagy író szándékát. Nemcsak azt, hogy meg akarta-e félemlíteni, akihez beszélt vagy akinek írt, hanem azt is, hogy tudatában volt-e annak, hogy amit mond vagy ír, másokban ilyen hatást válthat ki. A szaktanácsadó megjegyzi: minden szöveget a saját diskurzusában kell vizsgálni, nem lehet egy-egy mondatot csak önmagában értelmezni.
– Az, hogy „hát anyád, hogy van?”, lehet egy nem túl udvarias érdeklődés, de lehet fenyegetés is, attól függően, milyen szövegkörnyezetben hangzik el – magyarázza Ránki Sára. – Egy általános csevegés közben senki nem tulajdonít ennek fenyegető tartalmat, de más a helyzet, ha arról van szó, hogy egy tartozást már ideje lenne rendezni, vagy ha valakit a „kérdező” fél egy számára kényes téma kapcsán hallgatásra akar bírni.
Ránki Sára szerint a nyelvészet kriminalisztikai célú felhasználásában nálunk előbbre tartó országokhoz hasonlóan idővel nálunk is létrehozzák majd a bűnelkövetők hangadatbázisát. Sokan azt hiszik, hogy ha elváltoztatják a hangjukat, mások nem ismerik fel őket. Ez bizonyos esetekben akár még igaz is lehet. Ám az ember beszéddinamikája, hangereje, tüdőkapacitása és még egy sor más, a beszéddel, a hangképzéssel összefüggő paramétere pontosan mérhető és nem, vagy csak lassan változik. Így az adatbázisban lévő beszédhang ugyanúgy alkalmas lehet az egyes személyek azonosítására, mint az ujjlenyomatuk. A nyelv tehát nyom, az egyes személy nyelvi teljesítménye pedig nyelvi lenyomat, amely egyedivé és azonosíthatóvá teszi az embert.
