galéria megtekintése

128 éve állnak a hirdetőoszlopok Budapesten

1 komment


N. Kósa Judit

Bármilyen hihetetlen, a hirdetőoszlop nemcsak úgy „lett", nem belenőtt a városba, mint a kandeláber vagy a szemétgyűjtő, hanem pontosan tudjuk, ki és mikor találta fel.

Egy bizonyos Ernst Litfass, pozsonyi születésű nyomdász volt az, aki 1855-ben a Lipcse melletti Naumburgban elsőként engedélyt kért a városi tanácstól, hogy a piac közepén felállíthasson egy kőoszlopot, és azon reklamírozhassa a saját vállalkozását. A találmány – tudható meg Csapó Katalin és Karner Katalin Reklámélet Pest-Budán és Budapesten című könyvéből ­– olyan nagy sikert aratott, hogy hamarosan egész Európában megjelentek a hirdetményekkel teliragasztgatott oszlopok.

1878-ra Budapesten is komoly igény mutatkozott a hirdetés ezen fajtájára, így az egyesített főváros ügyeit a kormány- és a városi akarat összefésülésével intéző Fővárosi Közmunkák Tanácsa megalkotta szabályrendeletét az oszlopok felállításáról és használatáról. Ebben kimondták, hogy először 60 oszlopot létesítenek, amelyeket vállalkozói alapon adnak bérbe, de a helyszínt öt százalék erejéig nem a bérlő, hanem a város érdeke szerint határozzák meg.

Kimondatott az is, hogy a tulajdonos engedélyével továbbra is szabad a házfalakon hirdetni, valamint „Már engedélyezett oszlopok, amennyiben közérdek azok eltávolítását igényelné a hatóságtól nyerendő utasítás folytán, vállalkozó költségén azonnal eltávolítandók".

 

Végül azonban csak tíz évvel később, 1888-ban állították fel az első hirdetőoszlopokat, és egyben elrendelték, hogy a házfalakon ezután csak hirdetőtáblákon lehessen reklámozni. A jellegzetes, gombos sapkás oszlopokat pedig egy füst alatt bérbe is adták kerek harminc évre Emmerling Vilmos Károly magáncégének.

Igaz, a három évtizedből végül csak 23 esztendő lett. Emmerling Vilmos Károly halála után, több évi tárgyalást követően, 1911. március 15-én a főváros saját kezelésébe vette az oszlopokat, megalakítván a Budapest Székesfőváros Hirdető Vállalatát. A Független Budapest cikke leszögezte: „Ez a vállalata a fővárosnak kiválóan alkalmas arra, hogy ne fiskális szempontokból kezeltessék, hanem főleg a fogyasztó közönség érdekét – ebben az esetben a hirdető közönség érdekét – tartsa szem előtt. A házi kezelésben az eddigi vállalkozó által fizetett összeg a legolcsóbb árak mellett is feltétlenül kikerül."

Plakátok a Tanácsköztársaság idején
Plakátok a Tanácsköztársaság idején
FORTEPAN

A székesfővárosi kezelés aztán hatalmas fejlődést hozott a budapesti hirdetési kultúrában. A következő években százasával növelték a hirdetőoszlopok számát – ajtóval ellátott hirdetőoszlop került például a nagykörúti főgyűjtőcsatorna lejáró-bódéi helyére is –, majd reklámhellyé váltak a favédő rácsok, a telefonfülkék és a köztéri padok, illetve megjelentek a belülről kivilágítható táblák és a rendszerint villamos órával koronázott hirdetőtornyok.

1937-ben a Budapesti Napló összegzése szerint 1200 hirdetéses pad, 800 nagy és 1200 kis hirdetőoszlop, 1100 hirdetéses favédőrács, 2100 hirdetőtábla nyújtott „tetszetős és hatásos reklámlehetőséget" mintegy 18 ezer négyzetméteren. Tekintve, hogy mindemellett 1911-hez képest ekkor mintegy felébe került a reklámhelyek bérleti díja, a lap szerzője azt is megállapította: „Budapest Székesfőváros Hirdető Vállalata (...) a székesfővárosnak egy monopóliumi jogát hasznosítja és egészen rendkívüli módon fejlődőképes (...) a befektetett tőkék arányában jövedelmezőség tekintetében felülmúlja a főváros bármely más üzemét".

A főváros hirdető cégét 1949-ben államosították, akkor az Állami Hirdető Vállalat nevet kapta. A közterületi reklámokkal foglalkozó cég 1957-ben vált Magyar Hirdetővé (Mahir): 1994 januárjáig maradt állami kézben. Ekkor privatizálták az immár részvénytársasági formában működő vállalatot, és már semmi akadálya nem volt, hogy Simicska Lajos, aki akkor még a Fidesz gazdasági igazgatója volt, bevásárolja magát a cégbe.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető