Forradalmon innen

(Ady Endre: Rohanunk a forradalomba, 1913)

„Konfúzus lény az ember” – állapítja meg Thomas Mann a József és testvérei negyedik kötetében. Például Ady is ember volt és konfúzus. Hol ezt mondja, hol meg azt arról, hogy szüzek voltunk-é valóban a forradalmak nászi ágyán. Amikor más mondja, hogy azok voltunk, nem ért egyet. Íme. 1908-ban indítottak egy francia nyelvű folyóiratot, a Revue de Hongrie-t, hogy „Magyarország becsületét védje külföldön”. Gróf Apponyi Albert kultuszminiszter azzal az állítással védte a becsületünket, hogy nálunk soha nem volt forradalom. Ady megkéri a grófot, ne írogasson ami nevünkben ilyen marhaságokat,mert „igenis a Kupa vezér lázadása óta más sincsen ebben az országban, mint forradalom. (...) Jaj volna, ha úgy volna, ahogy Apponyi akarná elhitetni, hogy Magyarország a békés barom-emberek klasszikus földje.” (Budapesti Napló, 1908. április 1.) Aztán mit ír ugyanabba a lapba egy hónappal később? Az ellenkezőjét: „Nem volt forradalmunk. (...) ez az ország... forradalmon inneni ország. (...) És ez a forradalom jobban, láthatóbban hiányzik a kenyérnél és a kultúránál is Magyarországon. (...) S ha most visszatarthatatlanul belehullunk a sötétségbe és szolgaságba, ez az oka. (...) elfelejtettünk elbánni azok őseivel, akik sorsunkat ma kezükben tartják.” (Budapesti Napló, 1908. május 3.) De volt ám ennek a konfúzus ballib megmondóembernek egy középső véleménye is. Eszerint: „A magyar polgári forradalmat 1848-ban megcsináltuk, mert ez akkor európai divat volt. S azóta – istenem, hatvan esztendeje már – annyira sem mentünk, hogy a polgári forradalomhoz szerezzünk be polgárságot is. (...) Egész nyugati Európa a szociális forradalom s az abszolút demokrácia megvalósulásának nyugtalan előestéjén áll, vár, készülődik és remeg. S ekkor Magyarországon... kőkorszakbeli szózatokat harsoghatnak büntetlenül úgynevezett közéleti emberek. (...) Ha csak csodaképpen rövid idő alatt valami jóféle vihar nem támad, vége ebben az országban magyarságnak, munkának, emberségnek, kultúrának, de vége ennek a szegény országnak is. Demokrata, tudatos, erős, magyar, polgári Magyarország lehetséges itt vagy semmi.” (Budapesti Napló, 1908. március 26.)

Ezen kétes életvitelű haladár a forradalmat illetően is válogatós volt. A „mágnásforradalom” nem kellett neki. 1907-ben a kormány megvonta a postai szállítási kedvezményt a párizsi Courrier Européentől. Ady meghatározása szerint ez egy „internacionalista lap. Minden országok progresszistáihoz, intelligenseihez szokott beszélni.” A kormánynak „fájt, hogy a »Courrier« látja és hirdeti, hogy Magyarország teljesen elszigeteli magát a haladó Európától s minden szabadság-gyilkos, kultúrellenes, retrográd irány melegágyává készül lenni. Megpróbálták ők az úgynevezett nemzeti küzdelem alatt informálni a »Courrier«-t. Rákosi Jenő hihetetlen bátorsággal azt merte írni a »Courrier Européen«-nek, hogy a magyar koalíció küzdelme szabadságküzdelem. (...) egész Európa bámulni fog, micsoda igazságszolgáltatás, demokrácia, kultúra és szabadság fog dühöngeni a Közép-Duna szép birodalmában.” A Courrier viszont Jászi Oszkár cikkét is leközölte, aki pedig „elmondotta, amit ma már egyre többen látnak Magyarországon, hogy a mágnás-forradalom egyetlen célja, hogy a demokrata Magyarország meg ne szülessék.” (Budapesti Napló, 1907. január 16.)

Schmidt Mária legújabb könyvében a baloldal nyelvi diktatúrájának tulajdonítja, hogy mindenfélét forradalomnak nevezünk, ami nem volt az. Nem volt forradalom 1848. március 15-én sem, hisz csupán „a fennálló rendszer keretein belül követeltek több jogot a nemzetnek” azon a napon az ifjak. (Nyugaton a helyzet változóban, 106. o.) És „1956-nak a forradalom-ellenforradalom értelmezési keretbe való beszuszakolása” is csak azt a célt szolgálta, „hogy ne kelljen a szovjet megszállásról, a Vörös Hadsereg jelenlétéről, az idegen uralomról és a nemzeti méltóságon esett gyalázatról beszélni”. (108. o.) ’56 és ’48 csupán „a nemzeti függetlenségért vívott szabadságharcok voltak”. Az igazi forradalom 1989–1990-ben történt meg. A „fordulat, rendszerváltás, rendszerváltoztatás kifejezések tagadják 1989–90 korszakos jelentőségét”. (109. o.) E tagadók közé soroltatik Antall József is. 2011-ben Schmidt még azt nyilatkozta, „valójában forradalmainkat sem buktuk el: 1848-ban és 1956-ban is világtörténelmet írtunk.” (Hetek, 2011. március 11.) Azóta szabadulhatott ő ki a Kossuthok és Angyal Istvánok nyelvi diktatúrájából.

Ady 1912-ben a Népszavában azt írta, hogy „ma minden becsületes erőnek oda kell állnia, ahol a forradalom – van”. Még két évvel később szembeúszott a világháborús lelkesedés árjával, és a népharaggal dacolva átkozta a háborút akkor is, amikor az még győzedelmesnek tűnt, és a pacifisták törpe minoritását a túlnyomó majoritás hazaáruló renegátnak tekintette.

Ady az antimilitarista forradalmat pártolta. Ezért is volt olyannyira felajzva, amikor Párizsban szörnyen heves, de vértelen („kultúr-”)harc dúlt az állam polgári, azaz szekuláris jellegének kialakításáért. „Íme Franciaországnak radikális, demokrata, ateista kormánya van. Itt állandó a forradalom az Egyház gyalázatos zsarnoksága ellen.” Ezt írja Ady a Budapesti Naplónak 1906. augusztus 9-én Párizsból. Ugyanazon év december 13-án pedig A lelkek forradalma cím alatt lelkesedik azért, hogy a Petit Parisien felhívására sokkal többen szavazták meg a legnagyobb franciának Pasteurt és Victor Hugót, mint Napóleont. „A gloire-imádó, a harci dicsőségért rajongó francia nép a legnagyobb fiának a tudós Pasteurt tartja, az emberiségnek ezt a jóltevőjét, míg Napóleon, a nagy Napóleon már a negyedik helyre szorult. Micsoda változása ez az időknek... (...) győzedelmesen halad előre a második nagy francia forradalom, amely a lelkeket szabadítja fel az elavult babona béklyóiból.” „Victor Hugo és Verlaine, mégiscsak ők voltak a két legelső ember mostanában” vélekedett akkor Ady (Budapesti Napló, 1906. december 18.)

Aki muszájból olvasta Ady legelsőjétől, Victor Hugótól A nyomorultakat, bizonyára átugrotta a beleépített jó hosszú esszéket, amikben nem halad előre a kikérdezhető cselekmény. Ők sajnos nem értesültek róla, hogy az Istent le kell hernyózni! (Muszáj olvasmány sosem jó.) A második rész hetedik könyve hatalmas tanulmány a zárdáról. A zárda a társadalomtól, a jelentől, az észtől és az igazságtól való elzárkózás szimbóluma. „A történelem, az ész és az igazság szempontjából a szerzetesség kárhozatos” – fejtegette Hugo. Aki royalistaként és a politikai katolicizmus híveként kezdte és szocialista polgári demokrataként végezte. (Régebben még voltak ilyenek, például Ady. A demokrácia és a szocializmus összeegyeztethetetlensége csak később vált nyilvánvalóvá.) Hugo egész életében hívő maradt. Úgy vélte, Isten létében csak a nihilisták kételkedhetnek. Viszont: „Egy a kötelességünk: dolgozni az emberi lelken, védelmezni a titkot a csoda ellenében... egészségessé tenni a hitet, lehántani róla a babonákat, lehernyózni az Istent.”

„Jó volt-e Waterloo?” – kérdezi Hugo a második rész első könyvében. És érdekes választ ad rá. „Waterloo... szándéka szerint ellenforradalmi győzelem. (...) 1789. július 14-ének megtámadása”. Ám de „mivel a császárság (ti. a Napóleoné – R. S.) zsarnoki volt, a királyságnak (ti. a restaurált Bourbon-házénak – R. S.) a dolgok természetes ellenhatása révén mindenáron szabadelvűnek kellett lennie, és Waterlooból kénytelen-kelletlen alkotmányos rend fakadt, a győzők végtelen sajnálatára.” Tudniillik: „a forradalmat valójában sohasem lehet legyőzni... mindig újra meg újra felüti a fejét, mert gondviselésszerű és teljességgel végzetes”. Ezt az optimista elméletet Hugo száműzetésben fejtette ki, immár egy másik Napóleon zsarnoki császárkodása idején.

A „haladó gondolat titkos rejtekhelyén”, a Musain kávéház hátsó szobájában gyűltek össze az Aljassá Bélyegzett Céh, az A. B. C., azaz a nép barátai. Közöttük Combeferre, a szelíd és Enjolras, a zord. Combeferre volt az antimilitarista forradalmár, Enjolras a militarista. „Kétségtelen, hogy a tűzvész hajnalt támaszthat, de mért ne várnók meg a napfelkeltét? A tűzhányó világosságot áraszt, de a hajnal még több világosságot áraszt.” Így gondolkodott Combeferre. „A füsttől megzavart fényesség, az erőszakosság árán megszerzett haladás csak félig elégítette ki ezt az érzékeny és komoly szellemet. Megriadt attól, hogy a népet fejjel belehajszolják az igazságba, megriadt 93-tól (ti. a jakobinus diktatúrától –R. S.); azonban a pangás még inkább ellenére volt, érezte benne a rothadást és a halált”. Enjolras-nak viszont „csak egy gondolata” volt, „félrelökni az akadályokat”. Ő „a szabadság rideg szerelmese volt.” Combeferre védhetőnek véli XVIII. Lajos „Waterlooból fakadt” alkotmányát, az Enjolrashoz hasonlóan harcias Courfeyrac meg bedobja az alkotmányt a tűzbe, s azt mondja: „észrevétlenül átvezetni a nemzetet a monarchiából a demokráciába, az alkotmányos látszat ravasz fogásaival, mindez gyalázatos megokolás... Az elvek sápkórságba esnek a ti alkotmányos pincétekben.”

Világos, hogy Ady olyan Combeferre-féle volt. De miféle volt Petőfi? Sokféle. 1848 decemberében, amikor már ugye harcolni kellett Ferenc József ellen és elzúgtak Európa forradalmai, a királyok felakasztását javasolta lírai formában. Tavasszal, két héttel március 15-e után jó nagy botrányt kavart A királyokhoz című versével, melyben kifejtette, hogy „nincsen többé szeretett király”. Az Életképek június 11-i számában kellett néki leszögeznie, hogy nem akart lázítani: „A monarchia Európában vége felé jár; a mindenható Isten sem mentheti meg többé, ha valamely eszme világszerűvé lesz, előbb lehet a világot magát megsemmisíteni, mint belőle azon eszmét a kiirtani. És ilyen most a respublica eszméje. Azonban a monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mostanában elkerülhetetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a respublicát, nem lázítottam (mint rám fogják), csak megpendítettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá. Ennél többet tennem esztelenség lett volna, ennyit tennem a haza- és emberszeretet kényszerített a magam feláldozásával is.” Ez a szöveg azért eléggé olyan, mintha Combeferre-rel lett vón megkonzultálva, de nem lehetett, mert az A. B. C. fent említett barátai sajnos nem érték meg a regényük végét sem, nemhogy ’48-at. Hugo viszont nagyon is megérte. Februárban még republikánus létére ő is a királyság azonnali felszámolása ellen volt, és a barikádokon győzködte a forradalmárokat, hogy az orléans-i ház hatalmon maradása momentán a haza érdeke. Júniusban viszont már Párizs 8. kerületének polgármestereként a kormánycsapatok élén mészárolta azokat, akik úgymond „a köztársaságra támadtak”. És ez a támadó nem volt más, mint maga a nép. („Bűn és szenvedély nélkül nincs haladás”– jegyzi meg Thomas Mann a József és testvérei első kötetében.)

Hugo a nép vérét ontja, mégpedig elég sokat, amivel A nyomorultakban (is) elszámol: „Ennek a szenvedő és vérző tömegnek elkeseredései... jogellenes hatalmaskodásai népi államcsínyek, amelyeket el kell nyomni. A becsületes ember éppen a tömeg iránti szeretetből szánja rá magát, hogy küzdjön a tömeg ellen. De mennyire bocsánatot érdemlőnek érzi, még ha szembeszáll is vele! Mennyire tiszteli, még ha ellene is szegül! (...) Alapjában mi volt 1848 júniusa? A nép lázadása önmaga ellen.”

Ez a nép városi munkásnép volt. A parasztnép lázadása – na, az a legszörnyűbb. „A parasztlázadások a nép földrengései.” Ezekben „már nem az elnyomott harcol az elnyomó ellen, hanem az ínség lázad fel a jómód ellen. Ilyenkor minden összeomlik.” De összeomolhat akkor is, amikor parasztlázadás nem fenyeget. Mert: „A társadalmi tüdővésznek nyomor a neve. A lassú sorvadás ugyanúgy öl,mint a hirtelen halál. Nem győzzük eleget ismételni: mindenekelőtt a kitagadott, szenvedő tömegekkel kell törődni, segíteni kell rajtuk, levegőhöz, világossághoz juttatni, szeretni, a nevelés minden áldásában részesíteni kell őket, szélesre tágítani látókörüket, mindig a serénységre, sohasem a restségre adni nekik példát, az egyetemes cél tudatának növelésével csökkenteni az egyéni teher súlyát, határt szabni a szegénységnek a gazdagodás korlátozása nélkül, tág teret nyitni a közéleti tevékenységnek és a nép tettvágyának...”

Hugo, miközben nagy részvéttel megöleti regényében forradalmár hőseit (Marius kivételével, hogy Cosette-nek is jusson egy kis öröm, és valami happy is legyen az endben), szintézist is teremt közöttük: „A haladás az ember létformája. (...) Nem a haladáson múlik, hogy mindig békés legyen, ahogy a folyótól sem függ nyugodt hömpölygése; ne emeljetek útjába gátat, ne dobjatok belé sziklákat; az akadály tajtékot kavar a vízben és forrongásba hozza az emberiséget. Innen erednek a zavargások... amíg uralomra nem jut az összhang és az egység, a haladás lépcsőfokai a forradalmak lesznek.”

Victor Hugót a forradalom idején polgármesternek is megválasztották, a nemzetgyűlésbe is beválasztották. Petőfit viszont, mint köztudomású, nem választották meg. Meglehetős sikerrel terjesztették róla, hogy muszka spion, aki el akarja adni az országot. Ő viszont nem aratott igazán nagy sikert a választók körében azzal a kampányüzenettel, hogy „március 15-kéig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyai alázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utolsókhoz”. Volt ott némi erőszak és csalás is, amit Deák Ferenc igazságügyi minisztériumában szépen elmismásoltak, de aligha azon múlt Petőfi mandátuma.

A bukott poéta nagyjából a nyár közepéig üdvözölgette a győztes forradalmat, aztán pedig kezdte kongatni a vészharangot, hogy újra forradalomra nógassa a nemzetet. „Pillanatra fölriadt e nemzet, / S szétnézett, mi zaj van a világban? / És a másik oldalára fordult, S mostan ujra aluszik javában. // Ébredj, ébredj, istenverte nemzet...” (Petőfi Sándor: A nemzethez)

Ekkor írta a Forradalom című versét is: „Födi még beteg arcod az egykori por, / S íme sorsod ujonnan a földbe tipor. // Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid / Akaratja, mi újra lealacsonyit.”

Miközben Ady a fentebb idézett cikkeit írta Pesten és Párizsban, Hans Castorp a varázshegyen időzött Svájcban. Thomas Mann akkor kezdte írni A varázshegyet, amikor Ady verse, a Rohanunk a forradalomba költődött. Az első világháború előtt. Mire egy évtizeddel később művét bevégezte, már rég nem volt se Ady, se háború.

Hans Castorp fejének telebeszélésére kezdetben monopóliuma volt a varázshegyen Lodovico Settembrini úrnak. Az ő előadása szerint „két elv harcol a világuralomért: hatalom és jog, zsarnokság és szabadság, babona és tudomány, a kitartás, egy helyben maradás elve és az erjedő mozgásé, a haladásé. Az egyiket nevezhetjük ázsiai elvnek, a másikat meg európainak”. Settembrini optimista: „felvirrad a népek egyetemes testvériségének hajnala... magával hozza a polgári demokrácia Szent Szövetségét... magával hozza a Világköztársaságot”. És hol van annak az ázsiai princípiumnak a központja, amit szét kell zúzni? Hol máshol? Bécsben! „Ausztriát kell szétrombolni, egyrészt, hogy bosszút álljunk a múltért, másrészt, hogy megalapozzuk a jog és boldogság uralmát e földön.”

Settembrini leszögezi, „hogy ő a maga részéről a legpontosabban tisztában van a világpolitikai helyzettel”, amivel meg is van elégedve, mert a dolgok jó irányba haladnak, „az európai légkört a béke gondolata tölti be, lefegyverzési tervek érlelődnek”. Mindemellett ő a legkevésbé sem kárhoztatja a nemzeti háborút, hisz „a nemzeti állam az e világi lét princípiuma”, s a nemzeteket igazságosan elválasztó határokat kell teremteni. Amikor erről szó esik, Settembrini monopóliumának már vége. A második rész elején megjelenik Leo Naphta, aki, amennyivel ellenszenvesebb, annyival sajnos okosabb is Settembrininél, és kegyetlenül kidomborítja az olasz humanista-nacionalista nézetei közötti ellentmondást.

Naphta zsidónak született, apját egy galíciai pogrom során felszögezték égő házának ajtajára. A család Németországba menekült, az ifjút lázadó szelleme kisodorta a zsidóságból és besodorta a jezsuitákhoz. Naphta szerint „a tekintély az ember”, „a tekintély és az igazság között nem képzelhető el ellentét”, „igaz az, ami az embernek üdvös”, „nem feladata az igazi tudománynak, hogy áldatlan ismeretek után fusson, hanem az a feladata, hogy az ártalmast... elvileg kiirtsa”. Mivel pedig ártalmas az a nézet, hogy nem a föld, az Isten képére teremtett ember otthona a világ középpontja, Kopernikusz és Galilei nézetei ártalmasak, bukásra vannak ítélve, és az egyháznak igaza volt Galileivel szemben, „háromszorosan helyesen tette, hogy büntetendőnek nyilvánította a dolgok ismeretére való »elfogulatlan« törekvést, vagyis az olyan törekvést, mely nincs tekintettel a szellemire, az üdvösség elérésére.” Naphta szerint a liberalizmus, az individualizmus, a polgári humanizmus eszményei halódnak, „s a lábak, melyek végleg eltapossák őket, már a küszöbön állanak. Ha nem csalódom, maga forradalmárnak nevezi magát. De ha azt hiszi, hogy az eljövendő forradalmak eredménye a szabadság lesz, erősen téved.” A szabadság túlélte magát, az én felszabadítására törekvő pedagógia halálra van ítélve, „minden valóban nevelő célú testület elejétől fogva tudta, hogy valójában mindenkor és minden pedagógiában miről van szó: az abszolút érvényű parancsról, a vas szilárdságú kötöttségről, fegyelemről, áldozatról, az én megtagadásáról, az egyéniség erőszakos elfojtásáról... félreérti a fiatalságot, aki azt hiszi, hogy a szabadságban leli kedvét. Legnagyobb öröme az engedelmesség. (...) Amit korunk kíván, amire szüksége van, és amit megteremt majd magának, az... a terror.” A kapitalizmus az ördög műve. Az egyházatyák „gyűlölték a pénzt, a pénzügyleteket, a kapitalista gazdaságot... (...) Megbecsülésre méltónak ítélték a szántóvetőt, a kőművest, de nem a kalmárt, nem a manufaktúra tulajdonosát. Mert azt akarták, hogy a termelés a szükséglethez igazodjék, és elítélték a tömegtermelést. Nos, mindezek a gazdasági elvek és nézetek évszázados feledés után most a kommunizmus modern mozgalmában ünneplik feltámadásukat. (...) A proletariátus diktatúrája, korunk eme politikai és gazdasági üdvkölteménye, nem az... örökkévalóság igényével lép fel. (...) Hivatása a terror a világ üdvösségére, hogy az emberiség elérje a megváltás célját.”

Kitör a világháború, a varázshegyről lezúdulnak a népek öldökölni. Settembrini érzelmes öleléssel búcsúzik Castorptól: „Harcolj vitézül, ott, ahová a véred köt! Többet ma senki sem tehet. Nekem pedig bocsáss meg, ha maradék erőmet arra teszem fel, hogy az én hazámat is harcra tüzeljem...” A vér kötése felülírja az elvet, melyet Settembrini európainak nevezett, Európa vérbe borul.

Eugéne Delacroix – A Szabadságvezeti a népet (1830)