Szédítő csúcsok és kéklő gleccserek
Az első európaiak, akik partvidékén 1520 körül kikötöttek, Magellán és hajóstársai voltak, ám még évtizedekbe telt, mire a spanyolok kisebb telepeket hoztak létre, ők is jobbára csak az atlanti partvidéken. Neve Magellán krónikása, Pigafetta révén vált ismertté, utalva a vidéket lakó, az európaiakhoz képest igen magas termetű őslakók nagy lábára (vagy inkább méretes bocskorára).
Az egymillió négyzetkilométernyi, ritkán lakott, zömmel lapos, táblás vidéket nyugaton az itt már kissé lealacsonyodó, ám a zord klíma miatt mégis egyre vadabb Andok határolja. Arra kevesen veszik a fáradságot, hogy Buenos Airestől autón tegyék meg a 3000 kilométeresnél hosszabb utat, repülővel viszont három és fél óra alatt El Calafate városkába juthatunk. Az utazó akkortól kezdve érzi, hogy Patagónia fölött jár, amikor a kép gyér növényzetű tájba megy át, melyet szép számban tarkítanak vulkáni eredetű kerek, sós tavak.
El Calafate az utóbbi tíz évben lett a patagóniai túrák kiindulópontja, miután kicsi, ám nagy gépek fogadására is alkalmas repülőtere elkészült. Innen vághatunk neki a Los Glaciares Nemzeti Parknak, mely Dél-Amerika legnagyobb kiterjedésű jégtakaróját is magában foglalja. A csapadékosabb chilei oldalra ereszkedik alá a legtöbb jégfolyama, a leglátványosabbak viszont az argentin részre. A leghíresebb kétségkívül a Perito Moreno-gleccser, mely nevét egy XIX. századi geológusról kapta. (Figyelem, a Perito nem az úr keresztneve; azt jelenti, szakértő.) A Moreno különös vonása, hogy az Argentino-tóba torkollik, s egyik sarkával pont neki egy parányi földnyelvnek. Normális esetben itt egy keskeny átjáró van a jégfal és a földnyelv között, ahol a nagy tó, illetve a gleccser mögötti kisebb ágainak vize közlekedni tud egymással. Ha viszont a gleccser túlzottan előnyomul, elzárja a kis ágakat, melyekben annyira felduzzad a víz, hogy előbb alagutat váj a jégbe, majd szinte robbanásszerűen elsöpri a "dugót". E látványos jelenség 3-5 évente következik be. Nyaranta óriási jégtömbök válnak le a Moreno közel 60 méter magas, szinte tintakék faláról (ezt előszeretettel mutatják a tévék olyankor, ha a globális felmelegedéssel akarják riogatni a népet, pedig ez teljesen természetes folyamat). Nézhetjük szárazföldről, ahol a jeges környezet dacára meglepően komoly erdőségek fejlődtek ki, kirándulóhajóról, mely eltörpül a hat kilométer széles monstrum mellett, s ha az idő (és a pénztárcánk) engedi, akár helikopterről is.
Innen úgy 200 kilométert észak felé megtéve, az errefelé szokásos, gyalázatos úton érjük el El Chaltént. A manapság kétszáz lelkes falu csak a 80-as években került fel a térképre és még ma is vadnyugati külsejű, burkolatlan utcáival, összeviszsza épült faházaival, melyeknek gazdái szinte mind vendéglátásra rendezkedtek be. Patagónia időjárása még nyáron is elég mostoha és főleg változékony. Reggel még hódarát kergetett a szél, utóbb szerencsére már a felhőket is, de távolabbra. Három gránittorony mered nagyjából 3000 méter körüli magasságba, fejük, mintha csak porcukorral szórták volna be, hótól, jégtől csillog a napfényben, derekukról vaskos gleccserek ereszkednek alá. Központi csúcsát csak 1959-ben sikerült megmászni, és 2008 elején végre két honfitársunk is feljutott. A gondot nem a magasság, hanem a roppant meredek, helyenként jeges falak és a gyakran süvöltő szél okozzák. Egy másik völgyben elérhető hegy hasonló kihívás elé állítja a sziklamászókat: a Fitzroy 3400 méter magas gránitcsúcsa. Itt aztán mi is megkaptuk, ami kijárt: borút, felhőt, tomboló szelet, pedig a mászás még rémálmainkban sem jött elő.
Patagónia a szomszédos Chilére is kiterjed, ahol Puerto Natales, e bebádogozott külsejű faházakból álló kisváros a fő turistaközpont. Innen juthatunk el részben úton, részben hajón a Paine Nemzeti Parkba és legalább féltucatnyi túralehetőség közül válogathatunk. Itt is égig érő gránitcsúcsok között vándorolhatunk. Az egyik legnehezebb, oda-vissza egész napos gyalogút a Paine-tornyokhoz vezet. A három, szorosan egymás mellett álló kolosszus Patagónia jelképe, a különös formájú Paine-szarvak nevű sziklacsoport pedig különösen a tavak felől látványos.
Patagónia az élő természetre kíváncsiak számára is bőséggel kínál látnivalót. A chilei Otway-öbölnél Magellán-pingvinek népes kolóniája a legnagyobb látványosság. Párzási időszakban a hímek kiássák a kis költőbarlangokat, aztán harsány óbégatással igyekeznek odacsábítani leendő párjukat. Gyakran kerülhetnek a szemünk elé csoportosan legelésző guanakók, a lámával és az alpakával rokon állatok. Itt él Dél-Amerika strucca, az afrikai társához hasonlóan röpképtelen nandu.
Patagónia, már csak azért is, mert igen messze van, kifejezetten drága úti cél. Európából Buenos Airesen át El Calafatéba kb. 350 ezer Ft a repülőjegy. Mivel tömegközlekedés (nem lévén tömeg) gyakorlatilag nincs, nehézkes a továbbjutás egyik helyről a másikra. Az egyéni utazás épp ezért bonyolult, ajánlatos akár már itthon, akár Argentínában vagy Chilében a szervezett, kiscsoportos utazást igénybe venni. Készüljünk nagyon változékony időre, az októbertől márciusig terjedő nyári időszakban egy nap leforgása alatt 5 fok éppúgy lehet, mint 20, szikrázó napsütés ugyanúgy, mint hó vagy eső.
