Temze-parti jegyzetek
Amint a hajtóművek felbúgnak, a fehér és indiai légikísérők nyomban feszültségoldó társalgásba vonják be az utasokat. Rám mégis kellemesebben hat az enyhén flörtízű, dallamos női géphang, amely románul köszönt a Ferihegyről induló brit gép fedélzetén, majd cinkosan vészhelyzetbeli teendőimet sorolja - amíg az angol stúdiós hölgy belé nem fojtja a szót. "Az imént sajnos tévedésből az orosz nyelvű tájékoztató hangzott el a magyar helyett" - közli szabadkozva, ám ekkor már szerencsére a felhők fölött derülhetek e "vadkeleti" nyelvek iránti könynyed ellenszenven. Hiába, rajtunk a múlt átka! Mindez aligha eshetnék meg, ha csak pár boldog, brit gyarmati évtized nekünk is kijut a jóval kiadósabb oszmán, osztrák és orosz hódoltság helyett...
Megérkezésem másnapján máris próbálom felvenni a tempót, sok millió londoni ingázó napi csapásait követve az elővárosi gyorsvasút, a zsúfolt emeletes buszok és a még zsúfoltabb metróvonalak útvesztőjében. Alkalmi "munkahelyemre" igyekszem, amely a British Council jóvoltából két héten át a Londoni Egyetemi Könyvtár Különgyűjteménye, azon belül is az "Orwell Archívum", ahol az író kéziratait, fényképeit, az általa és róla írt műveket őrzik. Mindez a "Hugenotta-gyűjtemény" és sok más becses ritkaság társaságában az egyetem Gower Street-i épületegyüttesében található, amely a mostani lármás felújítási munkák miatt leginkább egy átépítés alatti hűtőházra hasonlít, London szívében, a tavaly óta ingyen látogatható British Museum és számos más patinás emlékhely közelében.
Maga az egyetem különben viszonylag "fiatal" még, Cambridge és Oxford után harmadikként "csak" 1825-ben alapították - Széchenyi akadémiai felajánlása évében. Elődeitől és a legtöbb angolszász egyetemtől eltérően nincs saját "campus"-a; jogi, közgazdász, bölcsész, orvosi és más fakultásai elszórtan, jobbára viktoriánus és Edward kori épületekben működnek sok tucat önálló életet élő "college"-ként, intézetként. Szellemi alapítójául Jeremy Benthamet, az utilitárius jogbölcselőt és radikális reformert tisztelik, kinek nevét a környék egyik leglátogatottabb "akadémiai kocsmája" is büszkén viseli. Bentham sajátosan angolos, morbid kultuszát életében még maga alapozta meg azzal, hogy meghagyta: holta után csontvázát kedvenc ruháiba bújtatva, koponyáját az általa készített viaszmaszkkal és hosszú, ősz tincseivel takarva állítsák közszemlére. A kopott kabátkás, enyhén groteszk kísértet ma is ott csücsül egy telefonfülkényi üvegkalitkában a rektori hivatal előterében. Az egyetemi tanács fontosabb üléseire ma is "meghívják", beültetik a "helyére", és a jegyzőkönyvbe rendre ez kerül: "Prof. J. Bentham - megjelent, bár nem szavazott...."
Orwell személyét nem övezi efféle kultikus tisztelet, noha sok szálon kötődött ő is az egyetemhez. Utolsó hónapjaiban tüdőbajával ennek klinikáján kezelték, itt nősült másodszor, és végül 1950 elején innen is temették. Korábban szintén bejáratos volt az egyetem több könyvtárába és kutatóhelyére, már csak azért is, mivel a londoni terrorbombázások alatt a közelben lakott, és rádiós munkája is bizarr módon ide kötötte. A háborús években ugyanis a BBC-t a tájékoztatási minisztérium szoros felügyelete alá vonták, amely cenzori részlegeivel bőszen bevette magát a londoni egyetem frissen épült, új központjába. Az égnek meredő, hamuszürke blokkokat, melyek ma ismét a tudományt szolgálják, egykor Sztálin és Hitler is bízvást megirigyelhette. Orwell viszont, aki napról napra látta, és az indiai adások renitens szerkesztőjeként olykor ide járt "raportra", szívből utálta mind e monstrumot, mind a belé költözött egykori hivatalok nyomasztó légkörét. Utóbb az amerikaiak több náci témájú filmet forgattak itt, s nem egy azonosítható részletében ez szolgált az 1984-beli "Minitruth" előképéül is.
Persze üdítőbb látnivaló is akad itt bőven, hisz a tavalyi év London városképén is számos nyomot hagyott. A Westminster híd tövéből, a hajdani városháza épületétől indul keletnek a Millenniumi Mérföld, mely az évfordulóra új filmpalotával, színházakkal, koncert- és kiállítóhelyekkel tette vonzóbbá a Temze jobb parti sétányát. Legfőbb attrakciója mégis az a London Szeme nevet viselő, 134 méteres óriáskerék, amely félórás, lassú körforgásban, a peremére szerelt plexikapszulákban egyszerre vagy ezer szédülni vágyó utast emel a város fölé 9 és fél font ellenében... Többé már nem a jó öreg Big Ben, a Saint Paul's kupolája vagy a Post Office Tower a város legfőbb tájékozódási pontja, hanem e roppant, mégis elegánsan könnyednek ható, egyetlen tartókar hordozta szerkezet, melyet a British Airways állított fel, és működtet busás haszonnal. (Kiszámítható: bruttó bevétele vagy negyedmillió font - 200 millió forint naponta!) Szombat délután van, itt, a Temze partján ritka szép, verőfényes idő. Hatalmas sor kígyózik a kerék alján; aki most áll be, már csak a fél hetes "járatra" fér fel. Még jó, hogy pár napja volt módom Londont mélyrepülésben, felülről megcsodálni, így elég, ha csak elképzelem, milyen is lehet. Megtakarított fontjaimból inkább belehullatok egyet a sétányon ácsorgó londoni tűzoltók ütemesen rázogatott bádogvödreibe - mentés közben szörnyethalt háromszáz manhattani bajtársuk családjainak gyűjtenek...
Orwell, aki ifjúkorában maga is élt csavargóként Párizsban, Londonban, egykor élesen bírálta a rigid bírói gyakorlatként sokáig fennmaradó brit koldulási tilalmat... Persze más a szervezett, emberbaráti "gyűjtés" és más az "önerős tarhálás". Előbbinek régi hagyománya és számos bevett formája él itt: a perselyként utcasarokra állított vakvezetőkutya-szobroktól ("Mind the blinds!") az Üdvhadsereg köztéri macskazenéjén át a királyi család által pártfogolt filantróp akciókig. Ámbár mintha errefelé még a magányos utcai koldus is magabízóbb lenne kelet-európai sorstársainál. Többnyire a nagyáruházak, népesebb mulatók és metrókijáratok környékén tűnik fel, kopottas gitárjával, vékonyka ír sípjával vagy legalább egy magakörmölte versével. Mindezzel csak a benthami, mára egyeduralkodóvá lett "hasznossági elvet" követi; megpróbál némi "viszontszolgáltatást" maga is nyújtani. Nem túl gyakori és aránylag diszkrét feltűnése, gyanítom, ez nem annyira az állami, inkább a kiterjedt társadalmi törődés javára írandó. Az itteni hajléktalanoknak civil és egyházi szervezetek sok ezer önkéntese viseli gondját naponta, egyebek közt a londoni metrótársaság anyagi támogatásával, amely újabb önkénteseket és adakozókat toborzó plakátjaiknak fizető hirdetéshelyeit is készséggel átengedi.
A cselekvő szolidaritás - és ennek számos jele van itt - nemritkán maga is "kultúrateremtő", kultúraszervező erő. Jó példája ennek a Koestler Alapítvány, mely immár negyven éve a szigetországi rabok művészi öntevékenységét pártolja a brit bv. csaknem száz intézményében kiírt pályázataival. Az idei díjnyertesek (26 kategóriában 4500 pályamű érkezett!) két, nem túl nagy termet megtöltő tárlata londoni utam talán legszebb ráadása. Véletlenül akadtam nyomára a Museum of London pazar várostörténeti gyűjteményéből kijövet, épp azon tűnődve, mi férne még e délutánba: Rembrandt asszonyai, a Trafalgar térre meghívott olasz manieristák, a városházi Dalí-kiállítás, netán a Tate új szerzeményei... Végül is ez fért, ez a két eldugott, alagsori terem. Megilletődött, hosszas téblábolás néhány száz amatőr portré, kézimunka, gyufaszál vitorlás, ülőgarnitúra és estélyi ruhamodell között, melyeket 3-tól 300 fontig mind beárazták, hogy remélt bevételük végül a börtönkantin pénztárgépében kössön ki. Akad itt persze valódi mestermunka, profikat elsápasztó produkció is: komputergrafikák, videofilmek, börtönszínházi előadások felvételei, irodalmi antológiák, helyben megvásárolható CD-k és kazetták rabzenekarok blues-, rock-, country- és rapszerzeményeivel... Arthur Koestler, ki egykor megjárta Franco siralomházát, majd a Vichy-Franciaország és Anglia nem túl szívélyes internálótáborait is, lám, nemhiába hagyta fele vagyonát e virágzó "vállalkozásra". Alkalmi tárlatvezetőm, aki "civilben" smasszer - azaz nevelőtiszt pszichológusdiplomával - buzgón kalauzol, amint megtudja, hogy szegről-végről az alapító honfitársa vagyok.
Kávéval, füstölnivalóval kínálva elmondja: a fél tucat angliai magánbörtön egyikében dolgozik, amely kimondottan az erőszakos elkövetők gyűjtőhelye. Velük persze nem mindig célravezető a "művészetterápia", ám azért akad néhány valódi sikertörténet. Eseteket, adatokat sorol vég nélkül, mintha csak pihenőidejét feláldozva azért lenne itt, hogy a rács mögötti élet minden fájdalmas titkát megossza a kinti világgal. "Ők is szabadulnak egyszer. És nem árt, ha az ember tudja, kivel is sörözik a pultot támasztva..." Nagy-Britannia fegyintézeteiben jelenleg 69541-en töltik büntetésüket. Meghökkent e naprakész adat, amely a népességarányra vetítve csak alig fele a hazai börtönstatisztikának.
Bár a brit gyarmatbirodalom mára a múlté, London azért továbbra is a világ színházi fővárosa. Csupán a Temze-part -Regent Street-Oxford Street-Kingsway határolta szűkebb térségben ("Theatreland") vagy félszáz állandó repertoárszínház kínálja estéről estére műsorát. (Néhány sikerdarab az őszi szezonból: Csehov Platonovja, David Hare rendezésében; Pinter Hazatérése Ian Holmmal; a Nyomorultak musicalváltozata stb.) Én mégis inkább a túlparti Shakespeare's Globe pár éve gonddal rekonstruált "ősszínházára" vagyok kíváncsi, vajon képes-e megidézni a késő reneszánsz nyugtalan, világhódító szellemét? Mire a Southwark-negyed sivár toronyházai tövében végre meglelem a külsőre szerény, középkori fogadóhoz hasonló épületet, már jócskán alkonyodik. Belépés csak jeggyel, az viszont nincs - hacsak nem egy-két visszaváltott, amelyre máris hosszú sor vár. Jobb híján beállok én is, elvégre a Macbethet az ősbemutató helyszínén látni talán megér ennyi törődést. És lám, tényleg! Egy gyengélkedő dán turista a brit sorállás etikettjére mit sem adva máris hozzám lép, és potom öt fontért átadja állóhelyét.
Kezdődhet hát a shakespeare-i "fekete mágia", amely e mostani, valódi rémdrámák évadján talán felkavaróbban hat, mint valaha... A színészek is érzik ezt, két órán át egyvégtében játszva a tragédiát, talpig fekete szmokingban, a boszorkányjeleneteket démoni musicalbetétekké formálva... Ma este itt, úgy tűnik, minden mondat komor többletsúlyt kap ("égbe kiált e gyalázat"), amelyre még a szabadtéri előadás külső effektusai is rájátszanak. Mert nemcsak a darabban, fölöttünk is folyton háborog az ég... A féltetős színpad és körben a galéria végig száraz marad ugyan, ám az udvar félpénzes, álló közönségét többször is végigveri a zápor. Hiába, a nézőtérről nem tágít senki... Bőrig ázottan, borzongva lesi, amint Macbeth és őrült nője tulajdon vesztébe rohan.
Holott a pompás monológokat már-már nem is a feszes shakespeare-i jambusok tagolják, inkább a londoni légtér esti csúcsforgalma: a percenként elhúzó, két-három óriás gép... Némelyik oly mélyen száll, hogy beléremeg a fából ácsolt csöpp kis színház. A szereplők ilyenkor elnémulnak, és a lárma elültéig szótlanul merednek az égre. Akárcsak Malcolm és Donalbain (két remek fekete színész játssza) az apjuk elleni gyilkos merénylet hírére.
"Mit mondhatnánk ott, ahol minden zugból a végzet les, hogy ránk rohanjon?"
"A mi könnyeink még szárazak. - És gyászunk dermedezik."