Itt tanulmányozható a Föld szívverése
Hamarjában egyet tudnék említeni: Hawaii Nagy-szigetét. Jó, persze, itt a „szomszédban” az Etna, de annak időben kitörései megbízhatatlanok, vagy annak a szomszédja, a Stromboli,mely ugyan állandóan működik, de az meg köpködi a lávát, úgyhogy közel nem mehetünk hozzá. Akkor hát irány Hawaii!
Lefogadom, az évi több millió turistából, aki elutazik Oahu vagy Maui szigetére, hogy a homokon henyéljen, esetleg szörföljön, csak pár százalékot lehet kirobbantani a szállodájából, hogy 25–30 perces repüléssel átruccanjon a Nagy-szigetre is. És egyáltalán, miért kellene működő vulkánt látni? Először is, mert gyönyörű, másrészt itt igazán megtapasztalhatjuk, hogy a Föld működik. Ezt persze tudjuk, de látni mégiscsak más, különösen pár méteres távolságból.
1990-ben jártam itt először, akkor is működött a világ legaktívabb vulkánja, a Kilauea egyik mellékkrátere, a Puu Oo, de járható utaktól annyira messze, hogy csak helikopterrel lehetett megközelíteni. Erre biztattak a Kilauea peremén álló vulkanológiai obszervatórium munkatársai is, midőn afelől érdeklődtem, hol lehet itt izzó lávát látni (abban a reményben tettem, hogy talán megszánnak egy szegről-végről kollégát, de nem…). Uraim, sajnos nincs itt a helikopterem – mondtam erre, így be kellett érnem az acélszürke megdermedt lávafolyamok ugyancsak szép látványával. Most viszont megfogadtam, hogy vöröslő láva látványa nélkül haza nem jövök. De ha már obszervatórium… Írásom címét alapítójától, Thomas Jaggartól vettem, aki épp azért hozta létre itt, a Kilauea peremén 1912-ben az azóta világhírűvé vált intézményt, mert innen „tanulmányozható a Föld szívverése”.
Tizenkilenc év után ismét ott állok a hatalmas kráter peremén, a különbség csak annyi, hogy most erősen füstöl az üst egyik oldalába mélyedő Halemaumau krátertó, mely 1924-ben káprázatos show-t mutatott be azzal, hogy feltöltekezve olvadékkal hosszú időn át lávaszökőkutakat dobált ki.
2008-ban aktivizálódott újra, s bár vörösen izzó láva nem látszik a belsejében, még erre is van remény. Annak idején simán elsétálhattam mellette a kráteraljzaton, csupán kénes gázokat eregetett, most viszont a hozzá vivő ösvényt is lezárták. Kénkiválások és -kiáramlások amúgy hozzá közel, a nemzeti parkban is láthatók, no meg nincs messze a kb. 100 méter hosszú – már régóta üres – hatalmas lávaalagút, vagy éppen a Kilauea krátere sem. Érdemes végigmenni a kb. 20 kilométer hosszú, a tengerpartig vezető „Kráterláncúton” (Chain of Craters Road), belebámulni vagy fél tucat, már kialudt kráterbe, s lépten-nyomon elcsodálkozni azon, hogy mi az ördögből táplálkozik az a tömérdek páfrány, vagy a fa méretűre megnövő bennszülött növény, az Ohia lehua, amikor a pár éves-évtizedes lávafolyásokon egy gramm talaj sincs. Az út a parton csupán azért ér véget, mert 1989-ben a Puu Oo lávafolyásai keresztülgyalogoltak az aszfalton, hogy aztán a tengerbe bucskázzanak.
Annak idején csupán egyéves lávafolyások összevissza torlódott tömegén botladoztam, ám azokat már hiába keresném. A lezáródott út nyugati oldalán már 2007-es lávafolyásokon lehet mászkálni, sőt aki annak idején ott járt, a fotók tanúsága szerint pár méterről nézhette a forró lávát. Nos, ehhez most meg kell kerülni a fél szigetet, egészen Kalapanáig, a keleti oldalig. Kalapana falu volt, de már nem létezik, mindenestől elborította a láva. Itt ér véget a déli országút a másik oldalon, de a pár éves lávamezőkön nemcsak a növényi élet sarjad, hanem házak is épülnek, méghozzá jó nagyok. Vajon miféle emberek készülnek itt tanyát verni?
Mielőtt eljutnánk az út legvégéig, tábla jelzi, hogy a friss lávafolyások délután öttől tekinthetők meg. Össze is gyűlik pár száz bámészkodó, a parkfelügyelők elmagyarázzák, mit szabad, mit nem. Gyakorlatilag semmit. Viszont az autókat „menekülő állásba”, orral az út közepe felé kell leparkolni, aztán ha meghallunk egy szirénaszót, azt jelenti, tünés onnan. Ehhez képest kb. 500 méterre lehet megközelíteni azt a helyet, ahol a láva a tengerbe ömlik. Tudni érdemes, hogy a hawaii lávák a legszelídebbek a világon, alacsony szilícium-dioxid-tartalmuk miatt még véletlenül sem robbanékonyak, inkább hígan folyósak. Ezért sem épültek itt a szigeten merész, formás vulkánkúpok.
Hawaii két óriása, a 4000 méter fölé emelkedő Mauna Kea és Mauna Loa annyira ellaposodott, hogy bár hatalmas pajzsvulkánok, csak messziről tűnnek hegynek. Hat óra tájban sötétedik, már éppen kezdenénk látni a gőzfelhő mögül elősejlő vöröslő lávát, amikor szirénaszó kíséretében határozottan elzavarják az egész kompániát. De miért? Azért, mert ha esetleg felénk fordulna a szél, és netalán esne az eső, elvileg előfordulhatna, hogy a felénk jövő gázok és a víz savas esőt alkotnának. Megjegyzem, olyan messze voltunk, hogy ez a legrettenetesebb forgatókönyv esetén se következne be. De ez manapság Amerika. Beteges rettegés mindentől, minden tilos, amiből a legcsekélyebb baj is származhat. Itt, ahol már azért is perelni lehet, ha a mikrosütőre nem írják rá, hogy ne szárítsuk benne a macskát.
Van azonban alternatíva. Úgy húsz kilométerrel odébb félhivatalos kisvállalkozók motorcsónakkal szállítják a helyszínre az érdeklődőket, úgy 80-100 dollárért. Négyünket az olcsóbb áron elvitt egy pasas, pontosan oda, ahol a láva a tengerbe ömlik. Ez egy kb. 500-600 méteres sáv, melyen úgy hat-nyolc helyen vékony patakokban jön le az izzó olvadék. De nem ám a felszínen teszi meg azt a nagyjából 8-10 kilométert a krátertől, hanem alagutakban, és csak közvetlenül a parton buggyan elő. Nem túlzok, öt-tíz méterre forgolódott a motorcsónak a sisteregve, pöfögve a vízbe pottyanó, vagy éppen ömlő lávafoszlányoktól. Itt senkit sem érdekeltek kénes gázok, savas esők és egyebek, csak a leírhatatlan látvány. Igazán elkényeztetett a sors káprázatos természeti látnivalókkal (pontosabban én magamat, azzal, hogy odamentem hozzájuk), de ehhez fogható élményt még nem éltem át.
Mellesleg ezúttal volt helikopterem is, konkrétan, elegendő pénzem, hogy a hilói repülőtéren működő öt-hat cég közül kiválasszam a legmegfelelőbbet, mely kereken 150 dollárért 45 percre elröpített, hogy mindezt a levegőből is megnézhessem. Hozzáteszem, a Puu Oo kráterét még így se láttam, de ha valaki arra jár, eszébe ne jusson szárazföldön megközelíteni, ugyanis a lávaalagutak esetleges beomlása miatt az csakugyan életveszélyes.
