Kályhák mellett nem csak melegedni lehet
A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Öntödei Múzeuma nem az egyetlen hazai kályhagyűjtemény birtokosa – ám ez a budai intézmény a kályhákon kívül nagyon sok más látnivalót is kínál.
A hatalmas csarnok valaha öntöde volt, Ganz Ábrahám 1845 áprilisában a Pesti Hírlap hasábjain apróhirdetésben beharangozott „vas- és ércz-öntő intézetének” szíve. Némelyik szerkezeti eleme és jó néhány eszköze – daruja, billenthető gyűjtőüstje, a hűtőgödör vaskosara, amiben koksz égett – a hajdani üzemből való. Csakúgy, mint az üvegpadló alól elénk bukkanó vágányfordító – azzal tették könnyebbé az olvadt vasat a csapolóüsttől az öntés helyéig szállító kocsi útját. A különlegesen kemény kérgű, okkal nemzetközi hírű vasúti kerekek gyártásának menetét fázisonként ismerhetjük meg. Ez a termék volt a Ganz „vezérhajója” – 1867-ig százezer készült el belőlük. Meghökkentő látvány a díszes öntöttvas csigalépcső, nemkülönben egy agyondíszített amerikai mintájú takaréktűzhely.
A múzeum másik nagy témája a Kárpát-medence öntészettörténete. Meghajthatjuk fejünket az 5800 éve a mai Tiszalúc területén élők tudása előtt: egy réz-oxidtól zöldes öntőtégely-töredék tanúsága szerint e régi kor emberei már ismerték a rézöntés technikáját. A későbbi időket s napjainkat bronz-, vas-, acél- és alumí nium öntvények idézik. Ezerféle eszközzé dermedtek a megolvasztott fémek. Csak pár példa: nyílhegy és fürdőkádcsap, nyeles vaslábas és alumínium keréktárcsa, méteres hajócsavar és karcsú rézkilincs, vasúti ütköző és áttört lapú csizmahúzó, vasalók garmadája és egy ércet törő bányász apró szobra, megkondítható harangok és sok-sok utcai kandeláber.
A talán leggazdagabb részgyűjtemény a kályháké. Többségüket a XIX. század második felében és nem a jelenlegi országterületen, hanem a mai Szlovákia, Románia és Ukrajna vasérc- és szénközeli településein öntötték.
Közös sajátosságuk csak annyi, hogy mindegyiket öntötték. A felhasználás céljában és kiváltképpen a formákban azonban meglepően nagy a változatosság. Van, amelyiknek egyetlen célja volt a befűtendő helyiség felmelegítése. A másik tetejére vízpárologtatót terveztek. A harmadiknak egy, a negyediknek az „emeletein” több főző-melegítő fülkéje volt. Az ötödiknek huzata változtatásával módosíthatták a hőleadását. A háromlábú hatodikat fél kézzel is könnyen ide-oda lehetett helyezni.
Némelyik oldalát a kályhaoszloppal egybeöntött domborműves minták díszítették: címer, virágminta, „Magyar honból” felirat, solymászó hölgy, arcképek, muzsikusok. Van köztük olyan, amelyiknek áttört az ajtaja és a felépítménye. A „Tüzes menyecske” nevű kályha felső része nőalakot mintáz, a hátából nyúlik ki a füstcső csonkja. Főképpen a négyszögű oszlopkályhák tetején az aprólékosan kidolgozott párkányok is mutatják, hogy eleink nemcsak használhatóságra törekedtek, hanem a minél szebb, érdekesebb megjelenésre is gondot fordítottak – nyilvánvalóan a jobb eladhatóság reményében. Ezek alkotóik előtt is megemelhetjük a kalapunkat.
Ezek a kályhák az idősebbekben a múltnak az idővel megszépülő emlékeit, a lángok behízelgő villódzását, a fahasábok titokzatos pattogását idézhetik föl, a fiatalok közül sokan pedig elámulhatnak: ilyen furcsa szerkezeteknél melegedtek az előttük élt nemzedékek, amikor még nem volt se távfűtés, se villanykandalló, se olajradiátor.
Infó
Nyitva: keddtől vasárnapig 9–17 óráig.
Jegyárak: Felnőtteknek 400, diákoknak és nyugdíjasoknak 300, családoknak (két felnőtt és két gyerek) 1100 forint; hatévesnél fiatalabbaknak és 70 évesnél idősebbeknek ingyenes.
A múzeumot mozgássérültek is látogathatják, s oda babakocsival is be lehet menni.
