Borcsatát vesztett elzászi város
A kis borvárosnak mintegy ezer lakosa van, a település központja pedig az 1500-as évek állapotában maradt meg. Meghökkentő a történelmi időutazás, és mesébe illő a látvány, amit a favázas, színes házak, valamint az azok oldaláról, erkélyeiről lenyúló futó muskátlik teremtenek.
Már a római korban is állt ott egy kis település a későbbiekben Schönenbergnek nevezett domb aljában. Földrajzilag nagyon jó helyen fekszik a város, ahol kiváló bor terem. Éghajlatára jellemző, hogy a közeli Mittelwihrben és Bennwihrben mandulafák is megtalálhatók.
Lakói már az 1200-as években nagy gondot fordítottak a védekezésre, ezért fallal vették körbe lakóhelyüket, az 1500-as években pedig a külső várfalat is felhúzták. Van egy öregtornya, a Dolder, amelyet egykor vizesárok övezett, és csak csapóhídon át lehetett bejutni a városba. A főutcával párhuzamosan - ami a két városkapu között húzódik, és elfelezi a kör alakú kisvárost -, mindkét irányba fut egy-egy utca és sok-sok keresztutca.
Minden volt és van a falmaradványok között, ami jellemző volt a középkorra. Megőrizték a kínzótornyot, amely a belső várfalból épített torony volt, de megvan a gettónak nevezett utcarész is, ahol egykor mintegy másfél tucat zsidó kereskedő lakott középkori emeletes házakban. Természetesen számtalan borospince is várja a szomjas turistákat, akiknek többsége megkóstolja a tájjellegű italféleségeket.
A korabeli pincék jó része ugyanis ma borkóstolóként funkcionál, vagy éppen ajándékboltot alakítottak ki belőle. A város sokáig a Güttenberg hercegek tulajdona volt, így áll a központban egy hercegi palota is. A francia forradalom emlékére ott maradt a szabadság oltára, amelyet 1790-ben állítottak fel. A történetírók szerint több ízben megmentette a bora a kisvárost, így a német parasztháború idején az 1520-as években, illetve a 30 éves háború alatt is.
A város vezetése több alkalommal döntött úgy, hogy mivel úgysem tudna védekezni a jelentős túlerőben lévő ellenséggel szemben, ezért megnyitja a kapukat. A szomjas zsoldosok aztán megitták az összes finom bort, majd elégedetten távoztak, és nem okoztak kárt a településnek. Számtalan faragvány is megtalálható az épületekben, az egyik egy pisilő kisfiút ábrázol, amelyik alkotás száz évvel régebbi, mint Brüsszel világhírű szobra.
A sarokgerendákon a kornak megfelelően rengeteg faragás látható, ami az egykori háztulajdonos anyagi helyzetét tükrözi. Az ördög itt is a részletekben rejlik, így érdemes jobban szemügyre venni a homlokzatokat, amelyeken jól olvasható az építés idejének éve a Dissler-, Kiener- vagy a Liebrich-polgárházakon.
Riquewihr elkerült minden háborút, és ezért, na meg hagyománytisztelő polgárainak akarata miatt maradt meg érintetlenül az utókor számára. A történelmi utcákba csak az ott lakók és az árusok autói hajthatnak be a városnéző kisvonaton kívül. Nyári napokon hatalmas tömeg csodálja meg az elmúlt korok építészetét, és jócskán fogy a hegy leve is.
Vannak szép számmal borvirágos orrú francia, angol, japán, német - és esetenként magyar - turisták, akik aztán a kovácsoltvas cégérek árnyékában szórják az eurót az Elzász jelképét jelentő gólyafigurákra, a hímzett terítőkre, na és a különböző nevű és árfekvésű palackozott borokra.
A környékbeli szőlők egyébként - szemben más borvidékekkel - magas kordonos művelésűek. A történelmi események és a többszöri határmódosítás miatt a németek szinte hazajárnak a kisvárosba, ahol a bolti eladók érthető okokból jól beszélik a német nyelvet is. Viszont a francia üzletek látogatása során sehol sem láttunk annyi magyar bort, mint éppen Riquewihrben, méghozzá az egykor konkurenciát jelentő tokaji borokat 12-15 eurós áron.
Elzászban mintegy egymillió hektoliter bort palackoznak évente, szőlőterületük 13-14 ezer hektárra tehető. Kizárólag fehér szőlőt termesztenek, az ezekből készült bor ízre a rizlinghez, vagy inkább a szürkebaráthoz hasonlít.
