Egyenruha és jogállam

Abszurd lenne, ha a kaszárnya rendje szerint kellene élnie egy családnak vagy az ipari nagyüzem rendje szerint egy egész társadalomnak, még ha ez az abszurditás olykor meg is valósul.

Állam és jóga

A társadalom, e titokzatos madár beléből jósolók - politológusok, közvélemény-kutatók, szociálpszichológusok, egyszóval korunk hivatott augurjai - újra meg újra azt találgatják, mi kéne, ha vóna a magyar társadalomnak?

Bocsánatkérések kora

A bocsánatkérés ilyenformán a társadalmi erkölcsi higiéné része: egyfajta önmegtisztulás ez, akár merőben formális, szertartásos, akár pedig megrázóan katartikus jellegű.

Kopár vidékből viruló liget

Lord Albert műépítész 1899-ben azon kesergett, hogy Budapesten pang az építkezés. Az utókor pedig hökkenten kapja fel a fejét: mármint hogy mi pangott?

A csillogó-villogó régi

A retrovéradáshoz érve azért megállt a kezemben az egér.

 

Budapest felett az ég

Budapest felett az ég? Hát van egyáltalán ég Budapest felett? Budapestről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy bármiféle összeköttetésben állna az éggel. Budapestnek úgyszólván nincs vonatkozása az égre. Soha nem is volt. Tökéletesen hiányzik belőle mindenfajta spiritualitás. A polgári élet apró örömökkel tarkított és nagy, szürke gondokkal barázdált prózája Budapesten az égig ér.

Angyalföld ide vagy oda, angyalok ezen a földön sohasem jártak. Budapest soha nem volt isteni jelenések, csodák színtere. Elsősorban a hatalom és a hatalmi reprezentáció színtere, ipari-kereskedelmi színtér, azonkívül többé-kevésbé kellemes élettér volt lakói számára. Budapestnek sem saját szent helyei, sem szentjei nincsenek. Hacsak nem politikai szent helyei és politikai mártírjai, ameny nyiben a forradalmak és ellenforradalmak, szabadságharcok, barikádharcok, véres összeütközésekbe torkolló tömegtüntetések, utcai lincselések színtere is volt a modern történelem egy-egy fordulópontján.

Az európai nagyvárosok többsége ilyen: nem állnak összeköttetésben az éggel. Úgyszólván zárva vannak az ég felé. Vagy eleve így születtek, vagy a polgári forradalmak győzelme után zárult be fölöttük a spi ri tuális égbolt, akár a koporsó:

„Isten halott”. Minden modern nagyváros a civilizációs paradicsom – a fogyasztóivásári örömök – és a civilizációs pokol – a monotóniából, uniformizálódásból, elsivárosodásból, eltömegesedésből, környezetszennyezésből adódó gyötrelmek – kettős körének metszéspontján helyezkedik el. Ezen a ponton koncentrálódnak a modern civilizáció összes áldásai és átkai: a civilizációs szenny és a civilizációs menny.

Minden modern nagyváros – megapolisz, gigapolisz – olyan mint a mágnes: tömegeket vonz magához és tömegeket taszít el magától. Ez a vonzás és taszítás különösen jól látható a nagyvárosokból menekülők és a nagyvárosokba menekülők kettős áradatában. Globálisan nézve az egyik emberfolyam az „élhetetlen” – embertelen, szenynyes, zajos, bűnös, sivár – nagyvárosokból tart a „természet”, a még „élhető” (vagy annak gondolt-remélt) zöldövezetek, a vidék felé; a másik pedig – megfordítva – a munka nélküli, éhező, lepusztult, haldokló vidékről – a tönkretett természetből – a nagyvárosokba, mint a fizikai túlélés utolsó mentsvárai felé. A „fejlettnek” is mondott első világban a nagyvárosból menekülők – a gazdagok – áradata nagyobb, a „fejletlennek” vagy „fejlődőnek” is mondott harmadik világban viszont a nagyvárosokban megélhetést remélő szegényeké. A két világ között megrekedt, vergődő vagy ingázó régiókban – amilyen a keletközép-európai régió is – a két áradat nagyjából azonos nagyságú, a gazdasági helyzet változásától függően hol egyik, hol másik dagad meg kicsivel jobban.

Tettamanti Béla rajza
Tettamanti Béla rajza

Budapest felett azonban nem csupán a spirituális égboltot, hanem a közönséges égboltot is hiába keressük ma már. Az éjszakai égbolt mintha le lenne aszfaltozva, és korántsem csak télen. Ezt az égre terülő, szürkén füstölgő aszfaltot fényszmognak hívják. A fényszmog a nagyvárosok mesterséges fényeiből – a közvilágításból, díszkivilágításból, tűzijátékokból meg diszkókból – képződött fény massza. Budapest állítólag Európa egyik leginkább fényszennyezett városa. A fény városai mindenkor a szenny városai is voltak. Nem új dolog ez. Az új az, hogy ebben az esetben szenny a nagyváros fényeiből áll elő. Budapest felett az eget szinte állandóan fényszmog takarja. A hétezer látható csillagból legfeljebb hetven töri át időről időre a fényszenny takaróját. Legtöbbször persze ennyi sem: pár apró csillag pislákol végtelen távolról, már csak halovány jelzéseként annak, hogy itt égbolt állt valaha.

Budapest felett az ég nem kelti sem a kozmikus árvaság, sem a kozmikus rokonság titokzatos, egyszerre szorongató és felemelő érzését. Senkit nem tölt el félelemmel, mint egykoron Pascalt, „a végtelen terek örökös némasága”, amikor az égre néz. Hol van már az az ég? Hol van ama „boldog kor, melyben a csillagos ég volt a térképe a járható és bejárandó utaknak, s az ember útjait a csillagok fénye világította meg”? – mint a fiatal Lukács György tette fel a kérdést a múlt század elején, nem sejtvén még, hogy ama csillagok hamarosan nemcsak vallási és metafizikai, hanem a szó fizikai (legalábbis: optikai) értelmében is el fognak tűnni az éjszakai égboltról. És vele együtt szűnik meg az a csodálat és a tisztelet is, amellyel Kant adózott a fejünk fölött tündöklő csillagos égbolt és az emberben működő erkölcsi törvény – az erkölcsi égbolt – kettős csodájának: „Két dolog tölti el a kedélyt mindig új és növekvő csodálattal és tisztelettel – írta Kant –, minél gyakrabban és huzamosabban foglalkozik velük a gondolkodás: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.” De hol van már ez a gondolkodás? Hol van a csodálat és a tisztelet? A huszadik században a vallási égbolt összeomlását előbb az erkölcsi égbolté követte, mára pedig – úgy látszik – a csillagászati értelemben vett égbolt isössze omlóban van.

A fényszmogban – első hallásra paradox módon – nem sötétségtől, hanem a fénytől – az égre verődött fénytől – nem láthatóak a csillagok. Éppen az éji égbolt sötétsége szűnik meg, az a sötétség, amelylyel a Biblia Istene – úgymond – lepecsételi a csillagokat („pecsétje elveszi a csillagok fényét”). Nem hiába lett a Zselici Tájvédelmi Körzetben kialakított Csillagos Égbolt Rezervátum másik neve: Sötét Égbolt Rezervátum. Mert a csillagos éggel fölöttünk ma már jobbára csak efféle rezervátumokban találkozhatunk Magyarországon is – még az Őrségi, illetve a Hortobágyi Nemzeti Parkban –, a külön e találkozás céljából kialakított, a nagyvárosi fényszennytől védett helyeken, ahol – mint olvasom – „a csillagos égbolt látványa annak eredeti állapotában (!) megőrizhető”, ahol a Tejút még „eredeti állapotában” látható, ahogy eleink látták évszázadokkal és évezredekkel ezelőtt, már ha ez az égbolt még az az égbolt.

Sokféle módja van annak, hogy a civilizált emberiség saját civilizációja áldozatait a legcivilizáltabb módon – a tudomány, a technika és a piac összes erőinek mozgósításával – kimenekítse ennen karmai közül, kimenekítse abból a katasztrófából, amit maga e civilizáció zúdított (és zúdít megállás nélkül) az élővilágra (benne természetesen magukra az eleven emberi lényekre is). A katasztrófa minden elevent – mint haszontalant vagy hasznosíthatót – elpusztító civilizációs gépezete az utolsó körben – mintegy varázsütésre – Noé bárkájává alakul át, amely fölveszi magába e katasztrófa összes túlélőjét – ilyen-olyan fajok és fajták utolsó példányait, csörgedező erecskévé apadt folyókat, elsatnyult ligeteket, ki nem irtott esőerdőket, egyben maradt tájakat, sőt magát a csillagos égboltot is –, hogy attól kezdve rezervátumokban – tájvédelmi körzetekben, szafariparkokban, ilyen-olyan menhelyeken, állatkertekben, botanikus kertekben, múzeumokban – tárolja és őrizze őket, tegye hozzáférhetővé a „civilizálatlan” természet e maradványait az erős, nyers élményekre vágyó civilizáltak számára. A természet maga is mindinkább egyfajta élményszolgáltatássá válik. A katasztrófaturizmus – a katasztrófa mint elsőrendű élmény – és a csillagos égbolt rezervátum – mint a „romlatlan égbolt” látványának turisztikai élményszolgáltatássá szervezése – egy tőről fakad, még ha a szervezőket közvetlenül egyáltalán nem piaci érdekek mozgatják is. A csillagos égboltból így fokozatosan egyfajta vásári spektákulum lesz, ahogyan azzá – néznivalóvá – válik immár minden ezen a világon: a történelemtől a reálidőben közvetített háborúkig, a forradalmaktól a tömegszerencsétlenségekig, a politikától a természeti kataklizmákig.

A rezervátumban éjszakánként az erre szerződtetett csillagpásztorok kiengedik a csillagokat a karámból, mintegy kihajtják őket az égboltra legelni, az élményturisták meg csak néznek, mint a moziban. Ámde ez nyilvánvalóan csak a kezdet. A jövő a vetített égbolté, és a mesterséges csillagos égbolté, amely sokkal szebb, impozánsabb, meggyőzőbb lesz, mint az eredeti égbolt volt, arról már nem is beszélve, hogy sokkal olcsóbb! Annyi csillag lesz ezen az égen, amennyiről a régiek nem is álmodhattak! Hogy aztán ezek igazi csillagok-e vagy nem igaziak, nos, az élmény szempontjából ez tökéletesen mindegy. A csillagrezervátumokat bezárják. Elég lesz egyetlen gombnyomás és olyan égbolt terül minden nagyváros, minden lakópark, minden nyomornegyed, minden egyes ember fölé, amilyet akar, pontosabban: amilyet megérdemel! „Cserélhető látványégboltból óriási választék! Amíg a készlet tart! Végkiárusítás! Lehozzuk önnek a csillagokat is az égről!” És csakugyan lehozzák. Elég egyetlen telefon, már hozza is le a gyorsfutár, akár angyal a pizzát.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
A NOL kiadója a Népszabadság zrt. © Minden jog fenntartva.