Óvárosi séta süket mobillal
A könnyű átmenet és a történeti folyamatosság végett induljunk a Jaffa kapun kisétálva a Yemin Moshe-negyedből. Ez volt az első lakónegyed a középkori városfalakon kívül. A benti zsúfoltság és a nyomorúságos életkörülmények enyhítésére egy angol-zsidó milliomos, Moshe Montefiori emeltette a XIX. század közepén. Gyakorlatias szellem lévén, munkát is akart adni az odaköltöző szegény zsidóknak, s egy szélmalmot húzott föl a házak mellé afféle zöldmezős ipartelepítés gyanánt. A malom szakértő kezek híján soha nem működött, sőt az Európában gyűjtött adományokból éldegélő zsidó családok sem merészkedtek ki a biztonságot adó falak közül egészen az 1866-os kolerajárványig. Akkor megtört a jég, s benépesültek a szoba-konyhás otthonok. Az 1948-as függetlenségi háború idején határvidék lett a negyed, veszélyes lett ott lakni, hiszen kőhajításnyira, az Óváros falainál már Jordánia kezdődött, ahonnan olykor mesterlövészek célozták a szomszédos részeket. Úgyhogy az arab országokból frissen kitoloncolt szefárd zsidóké lett a város legfestőibb negyede egészen az 1967-es hatnapos háborúig. Ekkor ismét az újraegyesített Jeruzsálem közepe lett a Yemin Moshe, s a városvezetés "méltóbb" lakókat szánt az értékes telkekre, a történelmi negyedbe. Az ottélő keletiek, hogy ne rontsák tovább a városképet, a külső negyedekben fürdőszobás otthonokat kaptak az új lakótelepeken, helyükre a gyönyörűen felújított házakba pedig gazdag amerikaiak, művészek és más "méltó" személyek kerültek. A malom mellett ma is megcsodálhatjuk egy üvegfal mögött Moshe Montefiori hintóját, amivel Palesztina földjét járta egykoron.
Továbbhaladva a Jabotinsky utcán, hamarosan a Talbiah-negyedhez, a gazdag keresztény palesztinok egykori lakónegyedéhez, egy hatalmas, kerek térre érünk, ahol egy különösen pompázatos, mégsem hivalkodó, hatalmas, háromszintes art deco ház, a Salameh-villa dicséri építtetőjének jó ízlését. Könnyű felismerni a belga zászlóról a jeruzsálemi konzul házát, a város egyik legszebb épületét. Marcel Favier francia tervező 1930-ban építette a villát egy gazdag palesztin kereskedőnek, Constantin Salamehnek, aki az 1948-as háborúban Libanonba menekült, de még előtte bérbe adta házát a belgáknak. Belgium fizette is egészen a hetvenes évekig a lakbért, az épület sorsa azonban 1983 óta igen ellentmondásos. Izraeli források szerint ekkor a család eladta a zsidó államnak az épületet az elhagyott javakról szóló törvényeknek megfelelően, de az üzlet létét a belgák tagadják, s továbbra is a Salameh családnak fizetnek. Az izraeli kormány viszont továbbadta a házat egy gazdag izraeli kereskedőnek, a főként Londonban élő David Sofernek. Sofer jelenleg 7 évre viszszamenőleg lakbért követel a belgáktól, akik nem ismerik el az izraeli tulajdonlás jogosságát, és nem fizetnek. Mára diplomáciai botránnyá dagadt az ügy, Sofer beperelte a konzulátust, nemzetközi jogászok hada foglalkozik a "Salameh-villa" kérdésével.
A térről lefordulva, az elegáns Balfour utcán végigsétálva a 19-es számot külön érdemes megtekinteni. Harmat (Simson) Zoltán, Jeruzsálem egykor neves építésze tervezte, s benne lakott Zalman Shazar, még mielőtt Izrael harmadik államfőjeként átköltözött volna onnan egy sarokra a köztársasági elnöki rezidenciába. Az utca végén található a miniszterelnöki lakhely, egy szép ívű Bauhaus-épület, de nem sokat lát belőle a turista, mióta egyik egykori és várhatóan egyben jövendő lakója, Benjamin Netanjahu állítólag a biztonságiak javaslatára magas kőfalakkal hatalmas erődítményrendszerré változtatta. Netanjahu Amerikában a neves MIT egyetemen építészetet és üzleti tanulmányokat hallgatott, de miután szakmájában nem dolgozott, a rossz nyelvek szerint rendszeresen saját lakóhelyein éli ki megalomán építkező hajlamait. A miniszterelnöki rezidenciát egykoron Richard Kaufmann tervezte a gazdag egyiptomi Aghion családnak, akik 1939-40-ben kiadták az épületet a száműzött jugoszláv Péter királynak.
A kormányfői palotával szemben, rögvest a Gáza utcán a város egyik legszebb, főként Németországból a 30-as években idemenekült zsidóknak, a "jekéknek" otthont adó negyedében vagyunk. A kerület földjét 1922-ben vette meg egy zsidó letelepítéssel foglalkozó szervezet az ortodox patriarchátustól, s a következő évtizedekben fokozatosan Bauhaus-villák vagy néhány lakásos társasházak népesítették be az addigi kopár földeket. Errefelé sétálva igazán otthon érezhetjük magunkat: bizonyos részei kifejezetten Rózsadomb-érzést sugallnak. Hála a jekék életmódjának, majd az örökükbe lépő lakást bérlő diákoknak, errefelé számos, viszonylag turistamentes kávéházban pihenhetünk meg sétánk végeztével, békésen, távol a kiabáló amerikaiak és fényképező japánok hadától élvezhetjük az otthon megszokott kényelmet és étkezési kultúrát.
Jeruzsálemben a legváltozatosabb árakon lehet megszállni: nyáron az Óvárosban 4 dollárért lehet hálózsákban aludni a szállodatetőn, s reggel lezuhanyozni, de 50 dollárért már olcsóbb szállodákban viszonylag tiszta szobát lehet szerezni. A nemzetközi szállodaláncok szinte mind fenntartanak lerakatokat a városban, ahol naponta és fejenként 100-300 dollárt kérnek el. Az Egged buszain jelenleg 5,9 sékel egy utazás ára, négy személynek a városon belül általában megéri taxiba szállni a busz helyett, de szeretik átverni a turistákat, tehát ragaszkodni kell a taxióra beindításához... A váltásnál kb. 4 sékelt ér egy dollár, tehát 1 sékel kb. 60 forint. A múzeumi belépők ára 20 és 30 sékel között van, a különböző kávéházláncolatokban egy kellemes kávézás péksüteménnyel kb. 20-25 sékelt kóstál egy személyre.
