Római séták 2.

A Vatikáni Múzeum teremsorát róttuk. A vége felé tartottunk, a mai, kortárs festők és szobrászok munkáit bemutató utolsó két tucat szobán araszoltunk a nyájjal a slusszpoén, a Sixtus-kápolna felé, megadón.

Kezdtem fáradni, fásulni, mi tagadás, harmadik napja vizitáltuk Róma nevezetességeit, melyek kezdtek összefolyni emlékezetemben; keveregtek a freskók, mozaikok, oszlopok, képek, szobrok, monumentek, templomok, barlangok, kertek és paloták.

Egy nap négy eredeti Michelangelót fölkeresni sok a jóból, pláne, ha megszámlálhatatlan egyéb szépség is közbeékelődik.

Örültem annak, ami élesen megőrződött bennem.

A napi nyolc-tíz templom közül megmaradt például a Basilica de San Giorgo, talán mert az ókori baromvásártér mellé emelt irdatlan esővédő, a Ianiculum szomszédságában áll, vagy mert cirill betűs feliratokkal ékes. Szeretem az ilyen elegyes dolgokat. Az épületnek külön érdekessége, hogy se nem Néró, se nem a német zsoldosok pusztították, hanem a derék olasz maffia, amely 1992-ben felrobbantotta majd felét. Mára rendbe hozták az egészet.

Az ötödik századtól épülő San Pietro in Vincoli, Szent Péter elvesztett láncaival és az irdatlan kredencben mogorván gubbasztó Mózessal - kellemes emlék az is.

Operadirigens-fi unokatestvéremmel meg kellett nézni a Tosca mindhárom felvonásának helyszínét, a San Andrea della Valle-templomot, a mindig útba eső Farnese-palotát, és az Angyalvárat is, még szép.

És akkor már nem is sorolom a többit, a lyukas Pantheont Raffaello sírjával, a sok közül is az egyik legszebbet, Santa Maria in Trasteverét, no meg a - gémberedett nyakam is jelezte - pár órája bejárt legnagyobb katolikus templomát a világnak, amelynek üvegezett portásfülkéjéből mégiscsak a Pietá mutat utat.

De a leggondolkodtatóbb számomra mindenekelőtt a Basilica di San Clemente volt, ahol négy szinten két évezred sűrűsödik össze. A mélypincében ókori Mithras-szentély hüleszti-ijeszti a látogatót. Ez a kultusz - mint olvasom - komoly riválisa volt a kereszténységnek, de végül vereséget szenvedett, és beolvasztatott az egykori ellen rendszerébe. Följebb egy római korabeli lakás romjai tanulmányozhatók; a házat a Néro csiholta tűz pusztította el. A felett egy az első századból való templom állott, igaz, nem sokáig, csak ezer évig, mert 1084-ben a normannok lerombolták. De a 8. és 11. századi gyönyörű freskók épen megmaradtak. A rom fölé emelt, padlattól a plafonig mozaikkal burkolt vadonásúj egyház 12. századi. De a szentélykorláttal nem bíbelődtek, azt a 6. századi maradványokból emelték át, az oszlopokat pedig helyi szokás szerint ókori romokból guberálták. Amúgy a templom külseje barokk. A templom védőszentje, a még Szent Péter által kinevezett, harmadik sorszámot viselő pápa, Kelemen, akit a Krímben lábára kötözött horgonnyal vetettek tengerbe, ma a kőfaragók mellett a kalaposok védőszentje is. Ezért én még külön is tisztelem, mert nagyon szeretem a kalaposokat.

De hát ez a templom mégiscsak az egyház elképesztő szívósságát, erejét mutatja; az egyházét, amely nem csupán szigorún büntetett, pusztított, hanem és szinte ugyanakkor engedékeny is volt, elnéző, befogadó, begyűjtő és beolvasztó is kétezer éven át.

Egyszóval ennyi évezredes és egymagában is csudás szépség és kincs után, no meg a Laokoónok, Diszkoszvetők, Raffaelók, Michelangelók után érthető, hogy kicsit fásultan talpaltam már a Vatikán kortárs gyűjteményének darabjai között, és hallgattam János kiselőadását Francis Baconról, akinek - nem győzte hangsúlyozni - biztos, hogy nem lesz képe itt, a katolikusoknál.

Mert ez a Bacon egy igazi fenegyerek volt. Épp száz éve született Dublinban, rendkívül rigorózus családban, apja angol katona volt, kőkemény. Majd mindenféle rendkívül katolikus intézményekben nevelkedett, minek következtében meggyűlölte az egyházat, meg persze nem is, mindenesetre ezzel küzdött egész életében és festészetében.

Asztmás lett és homoszexuális, belakta London után Berlint, majd Párizst, ott kezdett - tanulmányok mellőzésével - festeni, gyér sikerrel. A háború után azonban hirtelen föltűntek a szétmetélt eleven húst, a szétesett embert, a szétmállott egyházat és az elveszett istent elevenítő képei.

Vágóhídi díszletek között vöröslöttek fel triptichonjai, a Megfeszített arca két széthasított, véres fél marha között kínlódott föl képein. Portréinak szétesett fejei üvöltenek. Nincsen menekvés, nincsen feloldozás, nincsen megváltás, nincsen megnyugvás, nincsen kegyelem - fájdalom van, magány van, üvöltés és halál. Öltönyös üzletembereket festett, akiknek arcán az ordas kegyetlenség vicsorog. És pápákat, mindenekelőtt a Velazquez által megfestett X. Incét, aki eltorzult fejjel, nyitott, ferde szájjal, eszelős, tágra meresztett szemmel üvölt a világba Bacon képein, amelyek eleinte óriási megbotránkozást keltettek, de később persze fölfedeztettek. Ma övé a legnagyobb pénzért elkelt kortárs mű - egy Abramovics vette meg negyvenhárommillió fontért, nüná, ki.

Bacon a kilencvenes évek elején halt meg. Műtermét, amelyben orbitális kupleráj honolt, egy az egyben áttelepítették Londonból Dublinba.

Botrányhős volt, ateista, homoszexuális, kegyetlen, fékezhetetlen, zseniális.

- Na, ő biztosan nem lesz kiállítva itt - hajtogatta János.

És abban a pillanatban - mondani nem kell - beléptünk egy terembe, amelynek falán, szemben, a fő helyen hatalmas fekete festményt pillantottunk meg, melyről egy torzult fejű, nyitott szájú, eszelős, fekete pápa tágra nyílt szeme meredt ránk.