Római séták 1.

Sok munka volt, nagy munka, és szép, persze nem az enyém, hanem a fordító Tamaráé, és színész barátomé, aki a számára addig ismeretlen nyelvet lényegében megtanulta.

Sok minden hasonlatos volt négy évvel ezelőtti látogatásomhoz, például hogy otthonosan voltam most is itt. Régi ismerősök, barátok, megszokott emberek vettek körül.

Az egyik különbözés az utazás módja volt: úgy ítélem meg, hogy most már nem kár értem, tehát éntőlem akár még repülőre is szállhatok. Meg is történt ez, hiba nélkül, oda-vissza módomban állott - hajnali hat óra körül - egy vaskos féldecivel megerősítenem elszánásomat, családilag kiküldött angyalkák is támasztották a gépet alulról, túlestem ezen is. Nem jött meg a kedvem, csak úgy, örömből fönn lenni sokat, de ha muszáj, megyek. Végül is oly mindegy, hol van az ember, egyszer fönn van, másszor lenn van úgyis.

Miután a munkával végeztünk, még sétáltunk pár napot.

Rómában sétál az ember.

Mivel nem először járok erre, már a megérkezés perceiben végigrohantam a közeli kedves helyeken. Bizony már csukott szemmel is eltalálok bármely napszakban a Falconieri-palota hátsó vaskapujától a kétszáz méterre lévő, Peru névre hallgató, sajátos egységig, mely egyszerre reggelizőhely, közért, kocsma és mindenekelőtt a helyi magyarság megkerülhetetlen találka-, tartózkodó- és menedékhelye.

A táv megtétele közben egyébként két gyönyörű, kora barokk templom és fél tucat hatalmas reneszánsz palota esik az útba. Itt a tizenötödik, tizenhatodik század után már komolyabb átalakítások nem estek.

Kiszaladtam a Campo de' Fiorira, végigkorzóztam a zöldséges, a húsos-, a magos-, a kenyeresstandok között megint. Szertartásosan betértem a helyi hentesboltba is, jó csípős copiettét, vagyis fűszeres, szárított gumihúst és borral ízesített kolbászokat vettem, melyekből haza is hoztam egy adagot. Újból elfeledkeztem arról, hogy ezek a finomságok csak a maguk talaján fogyasztva élvezhetők; hazatérve nem is érti az ember, hogy mi ízlett neki tegnap ebből a cefreszagú, nyálas, nyúlós kolbászféleségből, amely egy igazi - mondjuk - kisapostagi vagy simontornyai házikolbásztól minden tekintetben fényévnyire van visszafele.

Aztán jöttek a séták, az egész napos, megfeszített, vég nélküli római séták. Séta követett sétát, séta volt séta hátán, sétálni is sétálva mentünk; sétamérgezés, sétatolulás, sétatúltengés fenyegetett már.

Velünk volt unokatestvérem is Zürichből, aki évek óta hűségesen szegődik ritkás külhoni kirándulásaim alkalmával kalauzomul.

Ha ő van, akkor egy meccset és egy múzeumot vizitálnunk kell okvetlenül. E kötelező foglalkozások most sem maradhattak el, és mindkét obligát program roppant sétaigényesnek bizonyult.

A meccs - Róma-Juventus - igazán remek volt, a hazaiak, hiába rakkoltak az elején, végül négy-egyre kikaptak simán. Ezzel tehát nem lett volna baj, ezt letudtuk becsülettel. A baj a végétől vette kezdetét. Szokatlanul hideg volt a városban aznap, nulla fok körül, és nem öltöztem valami bölcsen, úgyhogy a meccs első húsz perce után fázni kezdtem. Nohát, gondoltam, fázom. Mit törődöm én azzal. Fázom egy kicsit. Kit érdekel. Engem aztán igazán nem.

Fáztam akkor is, mikor hatvanezred magammal kitódultam a stadionból. Gyorsan fölmértem, hogy villamosra, buszra fölszállni itt bajos lesz egyhamar, legokosabban tesszük, ha gyalog igyekszünk a legközelebbi pihenőhely felé.

Így tettünk, de a döntés nem bizonyult a legokosabbnak.

Mindenki tudja, ki erre járt, hogy a több mint másfél milliós Rómában nincsen olyan kereszteződés, akármilyen kis terecske vagy utcaszegment, amelyen ne lenne vagy amelytől húsz méterre ne lenne föllelhető valamiféle barátságos ristorante, pizzéria, trattoria, kocsma.

Azt viszont kevesebben tudják, amit én már keservesen megtanultam, hogy egyetlen, ámde jókora szakasza mégiscsak van a városnak, ahol e sajátosság nem érvényesül: ez pedig a Tevere partja az Olimpiai stadion és a legszűkebb belváros között. Itt fél tucat kilométert kutyagolhat vagy nyolc híd főjénél átkelve a vándor, anélkül, hogy egyetlenegy vendéglátó-ipari egységbe belebotolhatna.

Barátaimat különösebben nem zsenírozta ez, ők se nem fáztak, se más bajuk nem volt, különben is sportosak, edzettek voltak mind, előre is siettek, volt egy randevúnk a városban még, oda. Nem baj, gondoltam, hadd siessenek, én majd fázom utánuk, jól el leszek már az én fázásommal. Ugyanis tovább fáztam. Eleinte kicsit, aztán némiképp, aztán meglehetősen. Egy idő után viszont már nagyon fáztam. Kutyául. Cefetül. Aztán fáztam tovább, és mindegyre csak fáztam és fáztam, és mind jobban fáztam, és a végén már kurvára fáztam.

Ráadásul egyéb kínzó érzeteim is támadtak, a meccs előtt elfogyasztott sörből, de mindenekelőtt a fázásból fakadón, ettől csak még inkább fáztam, és ettől csak még inkább kellett volna intéznem dolgot. És még csak le sem állhattam az út szélire, hisz tízezrek bandukoltak köröttem, ráadásul Rómában a közvilágítás remek.

Bajaimat növelte, hogy pakkom is volt, nem túl nehéz, vagy ötkilós, de az épp elég, ha az ember fél Rómán vánszorog át azzal. Itt élő barátom kedves asszonya, akivel aznap este volt randevúnk, kért meg, hozzak pár apróságot neki Pestről, olyasmit, mihez Rómában hozzájutni bajos. Ennyit csak megtesz az ember. Igaz, a stadion bejáratánál a cerberusok kissé meghökkentek, mikor a szütyőmbe túrtak, de végül is ártalmatlannak ítélték annak tartalmát, és tovább legyintettek.

De a visszaút félénél már ugyancsak húzta vállamat a szatyor, mondhatom, már mindenem húzva, nyúzva volt.

Battyogtam hát magányosan a tömegben a mind nehezebb szatyorral és az én mind súlyosabb bajaimmal, velük battyogtam, velük diskuráltam jobb híján. Megbeszéltük a fázással, hogy rég volt egymáshoz szerencsénk. Mert rá kellett döbbennem, hogy én bizony régen fáztam, úgy istenigazából, kamasz koromban, szánkózásból csurom vizesen villamosozva hazafelé, a katonaságnál egyszer-kétszer, a Bakonyban, csupasz kövön hálva, összebújva a többivel a nedves ponyva alatt. Fáztam vagy ötször életemben. Az is régen volt. Évtizedek óta én nem fáztam. Ha mégis, fölvettem valamit, bementem valahová, de leginkább ki se mentem. Elkerültük egymást, a hideg és én. Ide kellett keveregjek, a Tevere partjára, hogy újra összejöjjünk. Mennyit olvas, hall erről az ember, hogy mások fáztak, fáznak, megveszi őket az isten hidege, lefagynak tagjaik, megfagynak, belehalnak a hidegbe, hóba, jégbe, fagyba. De átélni nem bírjuk ezt. A másik baját.

Csak amikor az ember maga kerül sorra. Átéreztem én is hirtelen, milyen lehet az, mikor a másik fázik. Mert fáztam, fáztam és fáztam, kitöltött már a fázás, én voltam a fázás maga, egy szerencsétlen, nagy fázás voltam már csupán, semmi más.

Aztán, mert az ember sokat bír, öt kilométer megtétele után csak megritkult a nép köröttem, behúzódhattam két szemeteskonténer közé, és rá fél órával bedideregtem egy jó meleg pizzériába, az enyéim és itt élő barátaim közé.

Kiengedve lassan, odaadtam ajándék pakkomat, melyet, mint valami nagy kincset, oly nagy örömmel vettek át.

Az évezredek alatt erre járt millió és millió elgyötört zarándok közül alighanem én voltam az első, aki az Örök Várost két kiló fehérrépával és két palack Salvus vízzel a hátán szelte át.