Santorini, avagy "úszó kifli" az Égei-tengeren
Még a fény is más. "Ez a görög fény szigete" - mondta Nikosz Kazantzakisz. Arról nem is szólva, hogy állítólag az elsüllyedt ókori civilizáció, az Atlantisz fölött lebegünk. Amióta Platón dialógusaiban beszélt Poszeidon tengeristen birodalmának váratlan pusztulásáról, azóta régészek sokasága gondolja úgy, hogy az időszámítás előtti XVI. században felrobbant virágzó sziget valójában a legendás Atlantisz maradványa. Így aztán turista legyen a talpán, aki a félhold alakú vulkánsziget megpillantásakor szabadulni tud a mese és a mítosz varázsától.
De minek is kellene? Hiszen ahogy jobban szemügyre veszszük a kaldera (a beszakadt vulkán) peremén az Égei-tenger fölé "lógó" házakat, rögtön felismerjük az örök félelem nyomait. A házak azért bújnak ijedten össze, mert itt a földrengés generációs élmény (legutóbb 1956-ban döntötte romba a sziget falvait egy hetes erősségű földmozgás), ezért nem lehetnek háromszintesnél magasabbak, s ezért kötelező a vasbeton alap. Thira, a sziget "fővárosa" (ahová minden hajó megérkezik) egy hasonló erejű földrengésnél pillanatok alatt omlana össze, s a látvány nagyszerűségét éppen az irracionalitás és a szépség találkozása adja: a szigetlakók makacsul a lávafal szélére építik házaikat, mintha bíznának a csodában.
Úgyhogy mi sem tehetünk mást: konok elszántsággal megmásszuk az 587 lépcsőfokot (esetleg "szamaragolunk" egyet), vagy puhányok módjára a libegőt választjuk, s akkor fél óra helyett két perc alatt érünk a kráter tetejére. Amit innen látunk, azt soha életünkben nem felejtjük majd el. A forró szél harangzúgás hangját, báránysült és kakukkfű illatát hozza. Szemben velünk az Égei-tenger minden logikát meghazudtoló türkizében Théra szigete (a Kap Riva szirtjénél mártírhalált halt Szent Irén képmásáról nevezték el a velenceiek Santorinit), jobbra, a félhold északi csücskében Oia, a "szerelmesek városa", balra Athinios templomai mögött az akrotiri ásatások (egy döbbenetes kultúra nyomai). Közvetlen előttünk pedig két fiatal vulkánsziget, a ma is füstölgő Nea Kameni és a kicsit nyugodtabb Palaa Kameni.
Most értjük csak meg igazán, miért nevezte Albert Camus francia író "az Égei-tengerben úszó kiflinek" a félhold formájú vulkánszigetet, hiszen tényleg egy croissant púpján állunk, a Kikládok legdélibb szigetén, Krétától száztíz kilométerre. S bár ez a kifli csak kilencven négyzetkilométer, s a helyiek hamiskás vallomása szerint több rajta a szamár, mint a férfi, s a templom is több, mint a ház (állítólag négyszáz!), borból pedig biztosan több fogy, mint vízből, azért a négyezer éves mítosz varázsa minket is megérint: "Aki járt itt, visszavágyik, aki másodszor jön, nem akar hazatérni, s aki harmadszor jön hozzánk, már meg sem veszi hazafelé a hajójegyet".
