Hogyan éljük túl a világ nyomorúságát?
Az ünnepi szezonban a legkérgesebb szívek is felmelegszenek kissé. Küldünk némi pénzt jótékonysági szervezetek számlájára, kicsit többet adunk a koldusnak, a hajléktalannak. látva a rettenetes nyomort, kiszolgáltatottságot, kilátástalanságot. Nincs ember, akinek - látva a légkondicionált turistabusz kényelméből a rongyos, csontsovány gyerekeket, a tikkasztó hőségben is földjüket túró nőket, férfiakat - ilyenkor kicsit meg ne szakadna a szíve.
Ilyenkor mindannyiunkban felvetődik a dilemma: adjunk? Mennyit? Kinek? Az elefántlábú gyereknek az agrai erőd előtt, aki borzalmas betegségéből "él meg", azzal, hogy némi pénzért hagyja magát lefényképezni? Az öreg indusnak, aki félholtan, fekélyes sebekkel borítottan hever a varanasi állomás előtt? Adjak egy birrt a sánta lábain is utánam loholó etióp fiúcskának, miután előtte négy, nála élelmesebb és fürgébb sorstársának már adtam? És mit kezdjek az antananarivói utcákat járó, csoportosan kolduló malgas gyerekekkel? A pöttöm, meztelen fekete kis lurkókkal a Niger partján, Maliban, akik olyan kunyhókból jönnek elő, melyekhez képest egy XIX. századi vándorcigány-tábor is ötcsillagos kemping? Vegyek csempészett cigarettát a thai-burmai határon áruló kiskamasztól, aki öntudatosan kijelenti, hogy ő "bizniszmen"; mert csakugyan az; alighanem ebből tartja el a családot. Adjak némi aprót a taposóaknáktól csonkolt végtagú kambodzsai utcazenészeknek? Tollat a kis arab fiúnak Luxorban, akinek alighanem már egész gyűjteménye van ilyesmiből? Vegyek szuvenírt a venezuelai warao indián asszonytól az Orinoco-deltában, aki pénzt sosem lát, csak turistától? Odaadjam az ebédem maradékát a falusi étterem előtt álló, kisgyerekekkel körülvett burmai asszonyoknak? Ha mást nem, egy üres vizes flakont, kiürült konzervdobozt a táborunkat körülálló és szótlanul bámuló perui indián gyerekeknek? Az ő szemükben minden idegen gazdag, hiszen van rendes ruhája, cipője, bőséges ennivalója, nyakában csillogó masinái lógnak és a zsebe nyilván tele pénzzel, édességgel.
Igen, sokan és sokaknak adunk. Ilyenkor vezekel a Nyugat évszázados bűneiért, a gyarmatosításért, az ész nélkül meghúzott határokért, az iszonyatos kizsákmányolásért, ami a filléres munkaerő, a gyerekmunka kihasználásában ma is elevenen él. Képzeljük el, mennyit kaphat kézhez a 250-300 forintos banán árából az azt megtermelő ecuadori paraszt, amikor ebből haszna van az ültetvényesnek, a szállítónak, a nagy- és kiskereskedőnek. Vezekelünk, mert túlfogyasztunk mindenből; energiából, vízből, élelemből, nyersanyagból. Igen, mi is. Tudva tudom, hogy nálunk is sokan élnek borzasztó szegénységben, de azért frusztrált, folyton panaszkodó honfitársaimat szívesen elküldeném két hétre Etiópiába, Ugandába, Maliba, és még sorolhatnám; nem azért, hogy úgy éljenek, csak azért, hogy nézzék - így élnek ők. A "celebeket" se a busmanokhoz kéne vinni gyökeret vagy kukacot enni; azok nem szegények, csupán a technikai fejlődésben pár száz évvel elmaradtak a nyugati civilizációhoz képest. Mindemellett gazdag busman sincs - legalábbis a mi fogalmaink szerint.
Tudják-e, hogy létezik nyomorturizmus is? Bizony, szervezett módon el lehet látogatni például a riói favelákba, vagy éppen Sowetóba, a Johannesburg melletti hatalmas bódévárosba és lehet borzongani. Nekem ugyan ettől felfordul a gyomrom, de talán mégsem annyira haszontalan; akinek része van ilyen "élményben", talán kicsit jobban megbecsüli, amilye van. Én már akkor is szégyellem magam, amikor lefényképezem mások nyomorúságát.
Végül elmesélek egy történetet. Pár éve, utolsó napomon, amit Etiópiában töltöttem, megkerestem az addisz-abebai Churchill Roadon a Home Enterprises nevű segélyszervezet irodáját. Útikönyvem ezt ajánlotta, ahelyett, hogy állnék ki az utcára aprópénzt osztogatni. Tízesével lehet itt élelmiszerjegyeket venni 4 birrért (1 birr kb. 150 forint). Vettem két csomaggal, azzal ki az utcára. Egy perc alatt elfogyott. Aztán megkérdeztem, mit kapnak érte. Egy darab inzserát (ez egy helyi lepényféleség) szósszal. Ekkor vettem még tíz csomaggal, de már ki se fértem az ajtón. Nem is láttam egyebet, mint felém nyúló fekete kezek tömegét. Az volt a legszörnyűbb, amikor az utolsó is elfogyott. Semmi jóérzés ne töltött el, pedig csekély összegből 120 utcagyereket, koldust, bódélakót legalább egyszer megetettem. Aztán kiszámoltam, hogy háromhetes utam teljes költségéből körülbelül 45 ezer (!) embert pár órára jóllakathattam volna, pedig nem luxuskörülmények között utaztam, hanem sátorban laktam és tábori konyháról étkeztem. Útban a reptérre a taxi megállt a pirosnál. Láttam, hogy egy koldusasszony szlalomozik tétován a kocsik között, s csak akkor döbbentem rá, hogy vak, amikor az ablakon kinyújtott utolsó tízbirres bankjegyem pár centivel elsiklott a kinyújtott keze mellett. Közben a lámpa zöldre váltott.
E történetnek, miként az egész írásnak, nincs se tanulsága, se üzenete, az pedig végképp nem, hogy a szerző milyen jó ember. Ha külföldön járnak és hasonlókat tapasztalnak, tegyen mindenki saját belátása szerint.
