Miért éppen Kalkutta?
Nyugat-Bengália szövetségi állam fővárosa, Kalkutta - vagy ahogyan ma a névváltoztatási kampányban visszakapott elnevezéssel illetik: Kolkata. Ebben az országban, ahol az idő múlását évezredekkel mérik, korát tekintve "süvölvénynek" számít: mintegy háromszáz esztendeje hozta létre több kis faluból a Húghli (Hooghly) folyón - a Gangesz oldalágán - felhajózó Robert Clive angol fővezér, megvetve a Brit Birodalom lábát a szubkontinensen. Itt volt a gyarmatosítást levezénylő Kelet-indiai Társaság székhelye, később pedig Kalkutta lett Brit India adminisztratív központja is. Máig emlékeztet erre a folyó partján álló Vilmos-erőd (Fort William) és a körülötte elterülő hatalmas parkban, a Maidanon emelt Viktória-emlékcsarnok, előtte a névadó királynő márványszobrával, benne pedig a gyarmati idők tárgyi emlékei mellett számos kiállítással, festményekkel, térplasztikákkal. Az indiai kultúra iránt vonzódók sokkal inkább megtalálják érdeklődésük tárgyait a kalkuttai Indiai Múzeumban, ahol az ókori civilizáció esetenként felbecsülhetetlen kincseitől a modern idők alkotásaiig a látogató órákon át szemlélődhet az udvart körülvevő folyosókon és a termek labirintusában.
A város a nevét a hindu vallás egyik eléggé ijesztő alakjáról, a bosszúálló Káli istennőről kapta, akinek szentélye a Kálighát nevű negyedben található. A turistákat rendszerint elviszik ide, dacára a nem túl bizalomgerjesztő környezetnek és a látványnak, amelyet az áldozati állatok - többnyire kecskék - időnkénti torokelvágása jelent. A kiontott vért az istennőt jelképező zömök fekete kőoszlopra locsolják, ami mégiscsak enyhébb kifejezése a hitnek, mint amikor még emberáldozattal tették ugyanezt. Kalkuttában alapította a Szeretet Misszionáriusai Nővérek rendjét Kalkuttai Teréz anya. Központjukat államfőktől egyszerű érdeklődőkig sokan felkeresik. A szegénység elleni küzdelem sziszifuszi tevékenység Indiában, különösen pedig ezen a tájon. Kalkuttát a britek 1-2 millió lakossal számolva képzelték el, ám a nagyon merésznek tűnő prognózisra rácáfolt az élet: ma mintegy 17-18 millióan élnek a megapoliszban. A Maidanon még lehet mozogni (az előkelőbbek a parkban golfoznak is), ám az utcákon a közlekedés már nehéz ügy, nappal az egymás hegyén-hátán tülekedő gyalogosok, éjjel a járdákon sűrűn egymás mellett alvó hajléktalanok miatt.
A közlekedésen az utóbbi két évtizedben valamelyest könnyített az épülő kalkuttai metró, amelynek első szakaszán magyar szakemberek is dolgoztak, olykor hihetetlen kihívásoknak téve eleget. A város ugyanis mocsaras talajon áll, s ez az alagútfúrást rendkívül megnehezítette. Kőrösi Csoma Sándor itt, a Bengáli Ázsia Társaság ma is álló esőverte székházában dolgozott éveken át a XIX. század első felében, emlékét egykori cellája és a lépcsőházi csarnokban álló bronz mellszobra is őrzi. A Kalkuttáig eljutó magyarnak nemcsak érdemes, de illik is felkeresnie Dardzsilinget, amelynek régi angol temetőjében nyugszik Kőrösi Csoma Sándor. Ezt már célszerűbb repülővel megközelíteni - országúton 651 kilométer a távolság -, s a Himalája tövében fekvő bagdograi légikikötő szomszédságából, Sziliguriból a muzeális keskenyvágányú vasúton (Toy Train) felkapaszkodni a tengerszint feletti 2134 méteres magasságba. Ezen a nagy hagyományú hegyi üdülőhelyen páratlan gazdagságú állatkert, hatalmas buddhista kolostor, természettudományi múzeum, sőt tibeti menekültközpont is látogatható. De az is élményszámba megy, ha a vendég a másfél száz éves Windamere Hotel teraszán, skót kockás plédbe burkolódzva és dardzsilingi teát szürcsölgetve bámulja a Kancsendzöngát és a többi 8000 méteres hegyóriást...
Északkelet-Indiába a hazai utazási irodák általában nem szerveznek utakat, egyéni és csoportos látogatóknak érdemes tanácsért, segítségért, prospektusokért a budapesti indiai nagykövetséghez fordulni. (www.indianembassybudapest.org) vagy az indiai állami idegenforgalmi szolgálatot (www.indiatourism.com) megkeresni. Védőoltásokról szóló igazolást már nem kérnek.
