Ahol a dervisek táncolnak
Bár Kemal Atatürk, a modern Törökország megálmodója 1925-ben minden dervisrendet bezáratott, december tizenhetedikén minden évben ma is ezrek és ezrek zarándokolnak el Konya városába, hogy a mevlevi dervisek szertartásán részt vegyenek. Ebben a városban élt és tevékenykedett (nyolcszáz évvel ezelőtt) a legnagyobb perzsa szufi misztikus filozófus és költő, Dzsalál ad-Din Muhammed Rumi, akit a törökök csak Mevlanának (mesterünknek) szólítottak. A legenda szerint Rumi egyik prédikációja közben váratlanul elhallgatott, majd tanítványai legnagyobb megrökönyödésére pörögni kezdett tengelye körül. Ez volt a megvilágosodás. Hamarosan követői támadtak, s kialakult a táncoló dervisek (mevlevik) rendje.
Aki december közepén érkezik a városba, már messziről megpillantja a Mevlana-türbe zöld kupoláját. A varázslatos templom azonban múzeum, s csak a próféta földi maradványait őrzi, az egy hétig tartó rituális táncot a sportcsarnokban rendezik. A város is sokkal inkább zsibvásárra hasonlít, mint misztikus szentélyre, s első élményünk a csalódottság, mintha nem is vallási rituáléra, hanem folklórfesztiválra érkeztünk volna. Rosszkedvünk azonban csak addig tart, amíg meg nem szólal a zene. A terem elcsöndesedik, az ember átadja magát a dobok dübörgő ritmusának, a nádfuvola légies hangzásának, mintha a földi lét és az égi szféra feleselne egymással, mintha a saját pulzusunkat figyelnénk, s ebben a monoton ritmusban váratlanul forogni kezdenek a dervisek, egyik a másik után. Eleinte lassan, fejüket jobbra hajtva szemüket lehunyják, jobb kezüket tenyérrel az ég felé tartják, bal tenyerüket a föld felé fordítják, mintha egyest akarnának formázni, ami nemcsak azt jelenti, hogy egy az isten, Allah!, hanem jelképezi az ég és a föld közötti egységet is, az ember helyét a teremtésben. Közben megszólal a kórus, az ének nagyobb tempóra ösztönzi a keringőket, akik bal lábukon forognak, mintha egy képzeletbeli szögön állnának (a dervisiskolában azon is állnak), jobb lábukkal egyre nagyobb köröket írnak le, s most már nemcsak saját tengelyük körül forognak, hanem körbe a teremben is, miként forog minden teremtett dolog: a bolygók, a galaxisok, protonok és elektronok. Mert ez a szufi tanítás lényege: az ember csak akkor kerülhet harmóniába az isteni művel, ha átveszi a teremtés ősi ritmusát. Közben a zene az őrületig fokozódik, a teremben tapintható a robbanás előtti feszültség, a dervisek arcán földöntúli áhítat, ép ésszel fel sem foghatom, hogy nem szédülnek el, esnek össze, hiszen közel egy órája forognak.
S ekkor hirtelen abbamarad a zene, de a dervisek pörögnek tovább, saját transzuk csendjében, némelyik állítólag képes a föld fölött lebegni, de ezt már Nyizsinszkijről, a zseniális táncosról is állították szavahihető szemtanúk. S amikor már elviselhetetlen a forgás, s az ember legszívesebben kirohanna a teremből, egy magányos fuvola dallama visszahoz bennünket az életbe. Az imának vége, a dervisek, mintha mi sem történt volna, kivonulnak, a szomszédom pedig Rumi híres verssorát idézi: "Míg a lélek napja fenn ragyog / Minden porszem táncolni fog..."
