Ufók a lejtőn

A bringák között van olyan, amelyik elöl-hátul teleszkóppal van ellátva, és szöges gumival, hogy a jég hátán is megéljen. Mások a bringához hasonló, ám sítalpakkal ellátott szerkezeteken múlatják az időt. Nemcsak a kerekeket, láncot, váltót, féket is elhagyva, hátul fix, elöl pedig kormányozható csúszó talpakon lavírozzák ezt a fura szerzetet.

Kényelem tekintetében jobb a mutatója a hóraftingnak. Rugalmas csónakokban száguldanak a lejtőn, mások hatalmas felfújt gumibelsőket használnak. Ez a snow tube. Közös vonásuk az irányíthatatlanság, amelynek veszélyeit nem kell ecsetelnünk. Fánkra emlékeztet a legújabb szánkótípus, az airbord alak és rugalmasság tekintetében is. Tulajdonképpen egy levegővel felfújt mintegy másfél méter átmérőjű, fél méter magasságú korongról van szó, amely ellenálló, jól csúszó anyagból készül. A tetején kapaszkodók, ha elég ügyesek a buckák után, akár többméteres repülés során is képesek fennmaradni, miközben a fánk alján hosszanti barázdák irányban tartják az airboardot a havon. Az utasok tudják némileg irányítani a mozgást testsúlyáthelyezéssel, de azért tudni kell, hogy ez nem az igazi, legfeljebb annak, aki nem fél fejjel előre egy lélekvesztőn 100 kilométeres sebességgel száguldani a havas lejtőkön.

Nem beszéltünk még a denevéremberekről, a siklóernyősökről. Ők a pályák felett tetszés szerint lebegő sítalpat vagy snowboardot viselnek, időnként földet érnek, és azt állítják, hogy "szárnyaik" segítenek elkerülni a terep nehézségeit. És akkor ott vannak még az akrobaták, legyen a talpuk alatt léc vagy board, akik ugyancsak gondoskodnak a klasszikus sportoknál megmaradt földhözragadtak rémisztgetéséről és persze szórakozásáról.