Damaszkusz, a legtisztább
Néhány nappal később, órával mérve 80 dollárcentért visznek végig a külső buszpályaudvarhoz vezető 4-5 kilométeres úton.
Damaszkusz legfőbb vonzereje alighanem az élhetősége. Kevésbé zsúfolt, mint Bejrút, sokkal szebb, mint Amman, és lényegesen kisebb a tizenvalahány milliós Kairónál. A város turisztikailag érdekes része, vagyis a medina (belváros), a szukok (bazárok), a legtöbb híres mecset, és a nagykövetségeket magában foglaló diplomatanegyed kényelmesen bejárható gyalogosan. Vagy sokkal többet stresszelve autóval. Abból ugyanis rengeteg van, mintha bűn lenne a tömegközlekedést használni. De legalább üdítő színfoltok a 40-50 éves vagy még öregebb amerikai és európai autócsodák, némelyikük bámulatos állapotban.
Élmény nézni, ahogy a városlakókra rákényszerítik a nyugati közlekedési normákat: kötelező lett a biztonsági öv, és rendőr áll a jelzőlámpáknál. Hosszein, a taxisunk is figyelmeztet az öv használatára. Miközben becsatolom magam, mutatom neki a mellettünk álló kocsit, aminek a platóján hatfős család ül műanyag székeken. Hosszein csak vállat von és mosolyog: ez ellen a rendőr sem tesz semmit.
A belvárosba érve, a hoszszú, fedett al-Hamidija bazáron végigsétálva az Omajjád-mecsethez lyukadunk ki. Innen körülnézve könnyen elhihető az állítás, miszerint Damaszkusz a világ egyik legrégebb óta folyamatosan lakott települése. A bazár szélével szinte egybeépülve állnak a III. századi Jupiter-templom nyugati kapujának romjai, néhány lépésre tőle az Omajjád-mecset. Ezen a területen 3000 éve is Istent tisztelték az arámiak, majd a rómaiak alatt a IV. században bazilika épült Szent János tiszteletére (akinek a fejét tartalmazó doboz a mai mecsetben található). Az arab hódítással aztán a mecset keleti részét a muzulmánok kezdték használni, miközben a nyugatiban a keresztények imádkoztak. Később az egészet mecsetté alakították (eközben ugyanígy járt az isztambuli Aja Szofia-székesegyház is, mi meg később revánsot vettünk a pécsi dzsámival). Az egyik minaretet Jézusról nevezték el, aki az iszlám szerint itt fog felbukkanni, amikor eljön a világ vége.
Mivel az arab világban elmaradt a polgárosodás, közösségi helyek, parkok sem igen épültek, ezért a mecsetek belső udvaraira lehetett kivinni a gyerekeket játszani. Ez a hagyomány napjainkban is él, a legszentebb sírok és ereklyék előtti udvarokon gyerekek rohangálnak, családok ülnek öszsze beszélgetni. Az ilyen helyeken, mint a próféta unokájáról elnevezett, külvárosi Szajda Zeinab-mecsetben - a síiták legszentebb helyén Damaszkuszban - lehet a legizgalmasabb beszélgetéseket folytatni az Irakból érkezett menekültekkel, akik jócskán földuzzasztották a külvárosok népességét.
Mostanában az óváros girbe-gurba utcácskáit elkezdték felújítani. A díszkő lerakása jó ötletnek tűnik, de hogy a romantikusan lerobbant, öszszevissza homlokzatokat és portálokat egyformára építik, elveszi a hely misztikumát. Úgy tűnik, a szírek komolyan gondolják, hogy kielégítik a tömegturizmus igényeit. Hogy ez jó-e a mesés Keletre vágyakozó nyugatiaknak, az kérdéses. Szerencsére négy évezredet nem lehet nyomtalanul eltüntetni.
