Mauritius, az álomsziget
Szóval ilyen a földi álom. Korallzátonytól védett rózsaszín homokstrandok, mesealakokat formázó vulkanikus szirtek (mesés a nevük is: "Hüvelykujj", "Kalózkapitány"), egzotikus trópusi gyümölcsök (papaya, mangó, durian), másfél ezer virág (flamboyant "égő fa", hibiszkusz, bougainvillea), óriásteknősök, színek, ízek, illatok elképesztő kavalkádja. Mint maga a nemzeti lobogó. A vörös a sziget véres történetét, a kék a türkiz tengerszínt, a sárga a napot, a zöld a cukornádültetvényeket jelképezi. Sokak szerint persze a négy nemzetiséget, amely a szigeten él. A sárga a hinduk színe, hiszen okker a sáfrány és a szári is, amit a tamilok ünnepnapokon viselnek. Vörös a kínai sárkány és a pagodák színe, de a tradíció jegyében (ha nem vették volna észre) még az olimpiai játékokon is karmazsinvörösbe öltöztek a kínai sportolók. A zöld az iszlám (és a Korán) szent színe, a kék pedig állítólag a kékvérű francia arisztokratákat jelöli, akik a forradalom elől menekültek a szigetre 1789-ben.
Négy kultúra, négy tradíció. Az 1865 négyzetkilométeren békésen megfér egymás mellett a buddhista kínai kereskedő, a divalit évente megünneplő hindu, a hajdani kreol rabszolga, a brit és francia gyarmatosító. Bár a sziget hivatalos nyelve az angol, mindenki beszél franciául (igaz, ez nem Montesquieu nyelve, sokkal inkább a volt kelet-afrikai rabszolgák kissé primitív, de metaforákban rendkívül gazdag dialektusa. A cukornád "álló víz", a kókuszdió "lógó eső", a gomba "kalapos emberke", s napnyugtakor "a nap vizet iszik"), de egymás közt megmaradt a hindi, a tamil, a mandarin is. Olyan az egész, mint valami kulturális patchwork. Mintha nem is egy, de legalább négy országban járnánk.
Akadnak persze, akik csökönyösen ragaszkodnak hozzá, hogy Mauritius nem ország, hanem bélyeg. 1847-ben a vaksi órásmester, James Barnard tévedésből "Post Paid" helyett ugyanis azt véste a királynő bélyegének kliséjére, hogy "Post Office". A filatélia e leghíresebb tévedése (több film és bűnügyi regény főszereplője) ma több millió dollárt ér.
Valószínűleg ugyanennyit érne a dodó is. Mauritius jelképe a liba és a hattyú nászából származó bumfordi madár, amely a lakatlan szigeten anynyira elhízott, hogy amikor a XVI. században a holland kalózok először partra szálltak, egyszerűen nem tudott elrepülni. Az éhes hajósok lebunkózták és megsütötték őket, bár ahogy a krónika feljegyezte, húsa szinte élvezhetetlenül kemény. A sors iróniája, hogy az utolsó (kitömött) példánynak is csak a csontváza maradt fenn, az utolsó dodót éhes egerek falták fel a British Múzeum raktárában.
A sziget egy másik különlegessége a sega. A francia telepesek még az ördög muzsikájának tartották, s ebben lehetett is valami, mert a kreol rabszolgák rituális párválasztó tánca fülledt és erotikus, amit majd mindig a tengerparti homokban, óriási tűzrakások körül adnak elő. A hatalmas lángnyelvek előtt, a különös fényben a szoknyájukat (és csípőjüket) ritmikusan mozgató kreol szépségek láttán az ember a pogány bacchanáliákra asszociál, pedig az ok prózai: az este gyorsan lehűlő levegőben fel kell melegíteni a sega dobok kecskebőrét. Nem véletlen, hogy az előadás is csak addig tart, amíg újra le nem hűl a bőr.
A szigetlakók egyébként rendületlenül mosolyognak (akármilyen szegények is). S ez őszinte mosoly! Egy (egész életében) cukornádültetvényen robotoló kreol számára az idegen az utazás jelképe. Két lábon járó repülőjegy. S mivel minden bennszülött egész életében a nagy utazásról álmodik, nem kell csodálkozni, ha azt kérdi: "Hány repülőjegy a fizetésed?" Ahogy mi hozzájuk, úgy vágynak ők hozzánk, a büdös nagyvárosba. Akad persze egy parányi különbség. Nekik "muszáj" visszatérniük, mert nemsokára virágzik a talipot pálma. S az minden hetven évben csak egyszer hoz virágot.
Info
