Marrakech, avagy a szultán narancsai
Egy óriási, lüktető vásárcsarnoknak, ahol a szűk sikátorokban megállás nélkül hullámzik a tömeg és sokszor egymás sarkát tapossák a hegyekből és a Szaharából érkező berberek, tuaregek. A szukokban összezsúfolt deszkabódékban minden fellelhető, amire Seherezádé csak gondolhatott: árulnak itt gyöngykalárist és strucctojást, kaméleonbőrt, az ámbráscet bélcsatornájából készült illatszert. Persze leginkább réztányérokat, szőnyeget, papucsot, agyagedényeket és bőröket.
A szultán narancsait már nem. Pedig valamikor a város főterén karókra tűzték a lázadók levágott fejét, s a köznyelv ezeket nevezte "a szultán narancsainak". Nem véletlenül hívják a teret így: Dzsema el- Fna. Halottak tere. S ha nem is olyan harmonikus, mint a Szent Márk tér, nem olyan elegáns, mint a brüsszeli Grand Place, attól még az arab világ legismertebb központja. Marrakech agya, szíve, gyomra. A szó szoros értelmében. Délelőtt piac, közigazgatási és kereskedelmi centrum. A házak tövében írnokok, tolmácsok, jegyzők sorakoznak. Íródeákra mindaddig szükség lesz, amíg a tuaregek hetven százaléka írástudatlan, s ha óvatosan bekémlelünk a sötét udvarokba, kérvényt, szerződést, szerelmeslevelet diktáló hegyi embert ugyanúgy megpillanthatunk, mint felcsert, borbélyt vagy kuruzslót. De csak kora délelőtt. Mert délután egy csapásra megváltozik a tér arca. A Dzsema el-Fna cirkuszi poronddá változik, ahol kardnyelők, komédiások, kígyóbűvölők, zenészek, táncosok és szemfényvesztők szórakoztatják a turistákat, akik egyik ámulatból a másikba esnek. Egy szenegáli (gyöngyökkel kivarrt burnuszban) épp tüzet fúj az ég felé, vállig érő dróthajába belekapnak a lángok. A fognyűvő (mint valami régi kucséber a nyakába akasztott asztalkával, amin ezrével himbálóznak a kihúzott fogak) a japánokat ijesztgeti, akik semmiképp nem akarják elhinni, hogy alig egy évtizede még valóban ezzel a középkori módszerrel húztak itt fogat. De itt sürögnek a talizmán- és gyógyfűárusok, kártyavetők éppúgy, mint a mesemondók, a tolvajok, vagy a vízárusok. Egy magyar cigányaszszony (a világ mely szegletéből keveredhetett ide?) tenyérből jósol és azt sipítja az ég felé rossz franciasággal: "Tégy csodát, hatalmas Allah!" S Allah csodát tesz, mert alig néhány óra múlva a tér harmadszorra is átváltozik. Csodák teréből óriás étteremmé. S ez most már valóban időutazás: az Ezeregyéjszaka meséje. Száz és száz dzsellabás (kapucnis köpenybe bújt) arab meggyújtja a gázlámpákat, felállítja lacikonyháját, a teret betölti a sült bárány, a mézes galamb, a sáfrány, a koriander, a menta és a malagétabors illata, a sötétben egy turbános, marcona alak váratlanul sült szöcskét nyújt felém, nincs mit tenni, ez az igazság pillanata, jobb kézzel óvatosan elveszem a csemegét (a bal kéz tisztátalan!), s ezúttal magam is Allahhoz fohászkodom, amikor lenyelem, hallom az elégedett morajt, máris a vállam veregetik, a térre ráborul az a különös afrikai este, amit csak a sivatag szabad ege alatt érezni, odafenn a Dél Keresztje, s a bódító fűszerek, édes borok mámorában már azt sem tudom, hol vagyok, egy XX. századi karavánszerájban Ali Baba barlangjában? Ibn Battuta, az arab világ nagy utazójának mondta: "Itt csak a hegyek nem találkoznak. Ezen a téren mindenki találkozik".
l Marokkóba vízum nem kell (6 hónapig még érvényes útlevél viszont igen). Oltás nem szükséges (jó úti patika bélbántalmak ellen igen. Semmiképp ne igyunk csapvizet, szállodában sem!). Szállásra nem szabad sajnálni a pénzt, mert az olcsó szálláshelyek kellemetlen meglepetéssel szolgálhatnak. A charterjáratok mellett a legolcsóbb Párizsból repülni, szinte óránként indulnak járatok. Nyugodtan bérelhetünk kocsit bármelyik királyi városban (Fez, Meknes, Marrakech, Tanger, Rabat), s bárhol visszaadhatjuk. Az ország pénzneme a dirham, árfolyama: 1 dirham=20,49 Ft. A hivatalos nyelv az arab, de mindenki beszél franciául, és sokan értik az angolt is.
