Az élőhalott téglavetők legendája

Nem tudom, manapság megy-e még, az én gyerekkoromban mindenesetre kifejezetten divat volt a kölyköket azzal sokkolni, hogy a Feneketlen-tavat azért hívják pont így, és nem másként, mert az a legjellegzetesebb vonása, hogy a búvárok máig sem értek le az aljára. Pedig átlagos mélysége mindössze négy méter.

A Feneketlen-tó ezer titkot őriz, de sajnos horgászni nem lehet benne

Egy XIX. századi lokális legenda szerint keletkezésének körülményei nyomasztóan romantikusak voltak. Miszerint: a lágymányosi síkon egyszer volt, hol nem volt egy téglagyár, méghozzá olyan nagy, hogy hozzá foghatót nem hordott a hátán a kerek világ. Na, ebben a téglagyárban csupa olyan ember munkálkodott, akik folyvást marták egymást, nem bírtak békében maradni egy percig sem. Egy napon aztán megelégelte a háborúságot a jó öreg föld, és egy hűvös hajnalon irdatlan nagy víztömeget bocsátott a gyárra, s az örökre eltűnt a habokban. A munkások azonban megmaradtak, most is odalenn dolgoznak a mélyben – élőhalott téglavetők, brrr.

Igazság szerint tényleg volt itt egy téglagyár, sőt egy vízkitörés is. A témát igen kiterjedten tárgyaló újbudai honlap szerint az 1800-as évek közepén az udvarán egy mesterséges gödörből fejtették az agyagot, 1870 táján azonban abszolút békés munkások belevágtak egy szépen csengő nevű, ún. geodéziai zacskóba, mire a víz olyan hirtelenséggel és mennyiségben árasztotta el a gödröt, hogy az emberek alig tudtak elmenekülni. A vágatból állítólag 24 órán keresztül dőlt a víz, míg végül tóvá alakult. A gyár bontását a Fővárosi Közmunkák Tanácsa rendelte el 1889-ben. A nevét 1910 táján nyerte el a tó, amikor a ciszterciek Budára jöttek, és egy templomból, rendházból és iskolából álló komplexumot építtettek a partra; a szájhagyomány szerint a munkások az építkezés előkészítéseképpen elhordták a tó mögötti hegyoldalt, s az onnan összegyűjtött földet a vízbe szórták. De – mint csodálkozva nyugtázták – a föld nem süllyedt le, hanem a vízben lebegett, és ennyi pont elég is volt, hogy kikövetkeztessék: ennek a tónak nincs is feneke. Ezt terjesztették aztán a ma is érzékelhető sikerrel. A tó még a századfordulón is elhagyottan árválkodott a semmi közepén, és mintha még átok is ült volna rajta: az 1919-es kommün bukása után több holttestet is feldobott a víz, később, a két világháború között számos öngyilkosság történt e helyt – olvastuk elképedve.

A 1930-as években a tó vizét többnyire locsolásra és szennyvízelvezetésre használták, rekultivációjára egészen az 50-es évek végéig kellett várni, az apropót az Ifjúsági Park kialakítása adta. Önkéntesek ezrei dolgoztak a táj civilizálásán. Sajnos nem tartott sokáig az öröm, az iszap hamarosan rohadni kezdett, és lassan kiveszett minden élet. Végül a vízterület nevét viselő horgászegyesület mentette meg a becsületet: a 80-as évek közepén egy levegőztető berendezést helyeztek el a vízben, s ezzel újra visszatért belé a fauna. A horgászást – a szűkebb környéket önként és kitartóan gondozó tagok soha el nem múló bánatára – 2010-ben (68 év után) betiltotta.

Itt látható Somogyi József harangos Bartók-szobra, Gádor Magda Ülő fiú c. műve, Borbás Tibor különös Kosztolányi-büsztje, és egy roppant kedves mackó Molnár Lászlótól. Izgalmas meglepetésekkel szolgál a helyi növényvilág is, a botanika iránt fogékonyak ritkaságokkal is összefuthatnak a csadajban, például a galagonyával, amely, mint ismeretes, őszi éjjel izzik magában.

Az itt sétálók nem is tudják, hogy egy geodéziai zacskó van mellettük

A cikk a Népszabadság TOP Titkok 2015 c., 100 különleges belföldi úti célt bemutató kiadványában jelent meg. A magazin  megvásárolható digitális formában a Dimag vagy Lapcentrum oldalakon vagy keresd az újságárusoknál!