Ilyennek képzelhette Pasolini a kalifa városát, amikor forgatni kezdte az Ezeregyéjszaka meséit. Ezeket a vert agyagból készült vörös városfalakat, a tövükben megbúvó, gyékénnyel és kecskebőrrel fedett lapos kunyhókat, tevebőr sátrakat, ezeket a nesztelenül suhanó fehér és kék lepelbe burkolódzó nőalakokat, imákat mormoló derviseket szerette volna megörökíteni, ezt a titokzatos mesevilágot, ami nem is városhoz hasonlít, sokkal inkább unatkozó tevéhez, amely lustán nyúlik el a Magas-Atlasz északi lábánál, a Haouz-síkság közepén. Marrakech al-Hamra: a vörös város. Igazából nem is a Dél kapujának kellene nevezni, inkább a Dél gyomrának.
Marrakech, avagy a szultán narancsai
Egy óriási, lüktető vásárcsarnoknak, ahol a szűk sikátorokban megállás nélkül hullámzik a tömeg és sokszor egymás sarkát tapossák a hegyekből és a Szaharából érkező berberek, tuaregek. A szukokban összezsúfolt deszkabódékban minden fellelhető, amire Seherezádé csak gondolhatott: árulnak itt gyöngykalárist és strucctojást, kaméleonbőrt, az ámbráscet bélcsatornájából készült illatszert. Persze leginkább réztányérokat, szőnyeget, papucsot, agyagedényeket és bőröket.
Marokkóba vízum nem kell (6 hónapig még érvényes útlevél viszont igen). Oltás nem szükséges (jó úti patika bélbántalmak ellen igen. Semmiképp ne igyunk csapvizet, szállodában sem!). Szállásra nem szabad sajnálni a pénzt, mert az olcsó szálláshelyek kellemetlen meglepetéssel szolgálhatnak. A charterjáratok mellett a legolcsóbb Párizsból repülni, szinte óránként indulnak járatok. Nyugodtan bérelhetünk kocsit bármelyik királyi városban (Fez, Meknes, Marrakech, Tanger, Rabat), s bárhol visszaadhatjuk. Az ország pénzneme a dirham, árfolyama: 1 dirham=20,49 Ft. A hivatalos nyelv az arab, de mindenki beszél franciául, és sokan értik az angolt is.
A szultán narancsait már nem. Pedig valamikor a város főterén karókra tűzték a lázadók levágott fejét, s a köznyelv ezeket nevezte "a szultán narancsainak". Nem véletlenül hívják a teret így: Dzsema el- Fna. Halottak tere. S ha nem is olyan harmonikus, mint a Szent Márk tér, nem olyan elegáns, mint a brüsszeli Grand Place, attól még az arab világ legismertebb központja. Marrakech agya, szíve, gyomra. A szó szoros értelmében. Délelőtt piac, közigazgatási és kereskedelmi centrum. A házak tövében írnokok, tolmácsok, jegyzők sorakoznak. Íródeákra mindaddig szükség lesz, amíg a tuaregek hetven százaléka írástudatlan, s ha óvatosan bekémlelünk a sötét udvarokba, kérvényt, szerződést, szerelmeslevelet diktáló hegyi embert ugyanúgy megpillanthatunk, mint felcsert, borbélyt vagy kuruzslót. De csak kora délelőtt. Mert délután egy csapásra megváltozik a tér arca. A Dzsema el-Fna cirkuszi poronddá változik, ahol kardnyelők, komédiások, kígyóbűvölők, zenészek, táncosok és szemfényvesztők szórakoztatják a turistákat, akik egyik ámulatból a másikba esnek. Egy szenegáli (gyöngyökkel kivarrt burnuszban) épp tüzet fúj az ég felé, vállig érő dróthajába belekapnak a lángok. A fognyűvő (mint valami régi kucséber a nyakába akasztott asztalkával, amin ezrével himbálóznak a kihúzott fogak) a japánokat ijesztgeti, akik semmiképp nem akarják elhinni, hogy alig egy évtizede még valóban ezzel a középkori módszerrel húztak itt fogat. De itt sürögnek a talizmán- és gyógyfűárusok, kártyavetők éppúgy, mint a mesemondók, a tolvajok, vagy a vízárusok. Egy magyar cigányaszszony (a világ mely szegletéből keveredhetett ide?) tenyérből jósol és azt sipítja az ég felé rossz franciasággal: "Tégy csodát, hatalmas Allah!" S Allah csodát tesz, mert alig néhány óra múlva a tér harmadszorra is átváltozik. Csodák teréből óriás étteremmé. S ez most már valóban időutazás: az Ezeregyéjszaka meséje. Száz és száz dzsellabás (kapucnis köpenybe bújt) arab meggyújtja a gázlámpákat, felállítja lacikonyháját, a teret betölti a sült bárány, a mézes galamb, a sáfrány, a koriander, a menta és a malagétabors illata, a sötétben egy turbános, marcona alak váratlanul sült szöcskét nyújt felém, nincs mit tenni, ez az igazság pillanata, jobb kézzel óvatosan elveszem a csemegét (a bal kéz tisztátalan!), s ezúttal magam is Allahhoz fohászkodom, amikor lenyelem, hallom az elégedett morajt, máris a vállam veregetik, a térre ráborul az a különös afrikai este, amit csak a sivatag szabad ege alatt érezni, odafenn a Dél Keresztje, s a bódító fűszerek, édes borok mámorában már azt sem tudom, hol vagyok, egy XX. századi karavánszerájban Ali Baba barlangjában? Ibn Battuta, az arab világ nagy utazójának mondta: "Itt csak a hegyek nem találkoznak. Ezen a téren mindenki találkozik".