Történelmi emlékhellyé nyilvánították a világ első atomreaktorát, a világ első olajkútját pedig egyenesen az UNESCO világörökségi listára jelölik. Nálunk még korrekt leltáruk sincs az ipari emlékeknek.
Műemlékek vasbetonból
A hanfordi atomlétesítmény és a most történelmi emlékhellyé nyilvánított B reaktor központi eleme volt a Manhattan Projectnek, amely az amerikai atombomba megépítésére született. Az építkezés 1943 júniusában kezdődött és mindössze 13 hónapig tartott. Az azonnal működésbe állított reaktor - a termelés 1944. szeptember 26-án indult - havonta hat kiló plutóniumot állított elő. Az eredményt ismerjük: az Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án Hirosimára, augusztus 9-én Nagaszakira dobott atombombát.
Az emlékhellyé nyilvánított B reaktort - amelyet 1968-ban állítottak le, és idővel talán múzeumot alakítanak ki benne - a közönség a tervek szerint 2009 márciusától látogathatja. Hogy miért fontos ez nekünk? Mert a hanfordi reaktorokat az 1963-ban fizikai Nobel-díjjal kitüntetett Wigner Jenő és csoportja tervezte, de a programban szerepet kapott Szilárd Leó és Teller Ede is.
A Williams No. 1, a világ első ipari olajkútja viszont 1858-ban kezdte meg a termelést. A kanadai olajipari múzeum a 150. évforduló alkalmából az UNESCO világörökség listájára jelöli a kutat és az alatta fekvő csaknem teljesen kiaknázott olajmezőt. Petrolia ma jelentéktelen kisváros a kanadai Ontario államban, a XIX. század második felében azonban Torontónál, az állam fővárosnál is híresebb volt. A "feketearanyláz" hatására szerencsevadászok tömege érkezett a vidékre, miután James Miller Williams 1858-ban nyersolajra bukkant 20 méteres mélységben. Az első olajkút a fúrást végző cég vezetője után a Williams No. 1 nevet kapta, a környéket pedig Olajforrásnak nevezték el. A XIX. században fúrt olajkutak közül több száz még mindig működik.
Fejérdy Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) helyettes vezetője szerint a műszaki emlékek növekvő jelentőségét jól mutatja, hogy egyre több ilyen kerül fel az UNESCO világörökség listájára. Éppen ezért mielőbb el kellene készíteni a hazai ipari műemlékek átfogó leltárát. Az idő sürget, hiszen az utóbbi két évtizedben több eset azt mutatta, hogy nem vesszük komolyan értékeinket.
A legutóbbi botrányos mozzanat a kőszegi ruhagyár épületének elbontása volt. Lapunk is beszámolt arról, hogy az idén tavasszal egyetlen éjszaka alatt ismeretlen tettesek lerombolták a volt posztógyár ideiglenes műemléki védettségű csarnokát és víztornyát. Győr Attila, a KÖH osztályvezetője szerint hazánkban ezres nagyságrendben lehetnek védettségre érdemes épületek, hidak, gyárak, víztornyok. Ezek kisebb részét sikerült oltalom alá helyezni.
A hazai gyakorlat egyébként az, hogy egy-egy adott létesítménytípusból lehetőleg a legrégebbi darabot levédik. Akkor is, ha az nem építészetileg, hanem technológiailag képvisel kiemelkedő értéket. Vizuális élményként is különleges mondjuk a Pécs melletti közel harminc méter magas István-akna, vagy a Széchenyi-akna - ezek a vasbeton építmények a maguk területén az első hazai objektumok. Hasonló okokból óvjuk a víztornyok közül a szegedit, a Margit-szigetit és az újpestit. A zsámbéki rakétabázis szintén védettséget élvez, mint ahogy az alig harminc esztendeje épült taliándörögdi űrtávközlési állomás is felkerült a védendő hazai értékek listájára.
A sikerek mellett kudarcok is érik a műemlékeseket. Győr Attilától tudjuk, hogy éveken át próbálták védelem alá helyezni az Érd melletti, kizárólag betonból készült, speciális szerkezetű, szecessziós elemekkel díszített vasúti hidat. Sikertelenül. A MÁV lebontatta a kivételes értéket jelentő emléket.