A kanadai Rocky

Engem is számos ilyen "meglátni és megnézni" kép indított sok úti célom felé (az itt látható kép is ilyen, bár ez már saját), arra meg különösen büszke vagyok, ha írásaimmal, fotóimmal másokat ösztönzök hasonló vállalkozásra. (Egyik olvasó e rovatban látta meg a Costa Rica-i Poás vulkánról készített képemet, kinyomozta a címemet, és elkérte a fotót nagy felbontásban, mert a szobája falán szeretné látni. Remélem, egyszer a valóságban is megpillanthatja.)

Az eddigiekből nyilván kiderült, hogy most nem egy kanadai bokszolóról lesz szó, akit Rockynak hívnak, hanem a kanadai Sziklás-hegységről (ők Canadian Rockiesnak nevezik). A Kanadai-Kordillerák legkeletebbi része, mely kétségkívül rokon egyesült államokbeli társával. Míg az inkább kiemelkedéssel, a kanadai főként lepusztulással nyerte el ma látható formáját, hiszen a jégkorszakban sokkal erősebben el volt jegesedve, gleccserei hatalmas, U alakú völgyeket vájtak, és kicsipkézték a gerinceket. Így is tizennyolc csúcsa emelkedik 3000 méter fölé. A kanadai részt elsősorban üledékes kőzetek alkotják, amit a jól látható rétegek is mutatnak. Területén öt nemzeti park várja a látogatókat, köztük a Yoho, az őslénykutatók egyik Mekkája, ahol az 500 millió éves, ún. Burgess-palák különleges, puha testű lények maradványait rejtik. A leghíresebb kétségkívül a Jasper, illetve a tőle délre fekvő Banff, valamint a kettőt összekötő, 230 kilométer hoszszú Icefields Parkway, vagyis a "jégmezők országútja". Valójában sokkal több az erdős, sziklás hegyvonulat a kétsávos út mentén, ám aki gleccserekre vágyik, az sem csalatkozik. A legnagyobb a Columbia-jégmező a maga 320 négyzetkilométerével, melyből nyolc gleccser ereszkedik alá, köztük az Athabasca-, mely szinte az utat nyaldossa. Mi sem természetesebb, mint hogy kocsin is fel lehet rá menni, de milyen kocsin! A "SnoCoach" kerekei embernyi nagyságúak, és részben a morénán, részben a jégen úgy 2-3 kilométernyire viszik fel a látogatót a gleccserre, ahol bő negyedórára ki is lehet szállni körülnézni. Ugyancsak e jégmező része a "Dóm", egy megtermett jégkupola, mely a kontinentális vízválasztó: a vizek innen részben az Atlanti-, illetve a Csendes-óceánba, valamint a Jeges-tengerbe jutnak. Innen ered az Athabasca-folyó, mely előbb átbucskázik az Athabasca-vízesésen, hogy végül az Athabasca-tóban fejezze be pályafutását. (Mint látszik, túl sokat nem agyaltak a földrajzi nevek kiválasztásával.) A vízesés egyébként nem valami óriási, mindössze 23 méter magas, ám hatalmas dübörgéssel vájja tovább útját egy szurdokban, zúgók sorozatán keresztül, a rendkívül kemény kvarcitkőzetben. Az út során számtalan kisebb tó tarkázza a tájat, látványosságban azonban egyik sem veheti fel a versenyt a Peyto-tóval. Egy gleccser vájta völgyben keletkezett, és olvadékvíz táplálja, mely nyaranta rengeteg lisztfinomságú kőzetőrleményt szállít a tóba; ettől kapja káprázatos türkizkék színét.

A két nagy nemzeti parkban kis szerencsével találkozhatunk Észak-Amerika legjellegzetesebb állataival, így grizzlyvel, fekete medvével, jávorszavassal (akár közvetlenül az országút mellett is legelésznek) vagy éppen hófehér szőrzetű vadjuhokkal, melyek lejárnak a hegyekből, hogy az út hómentesítéséből visszamaradt sót nyalogassák.

Az Icefields Parkway igazán amerikai találmány: az autó kényelméből szemlélhetjük Észak-Amerika egyik legszebb táját. Akinek nincs saját vagy bérelt kocsija, az sem marad ki a javából, hiszen Jaspert és a banffi Lake Louise helységet buszjárat köti össze (mindkét irányból napi egy kocsi, kereken 50 kanadai dollárért). A buszok öt-hat óra alatt teszik meg az utat, és mivel a sofőr egyben a vadvilágot és a természeti viszonyokat is jól ismerő idegenvezető, minden látványosságnál megáll, bőven hagy időt a fotózásra, sőt az útba még (pluszpénzért) az Athabasca-gleccsertúra is belefér.