Nápolyi robogó

Száz amerikai újságírónak fizetett egy nápolyi hétvégét a délolasz város polgármester asszonya: sétáljanak, egyenek Margherita-pizzát, élvezzék a jó időt, és reklámozzák a tavaly óta 650 ezer látogatót vesztett várost. Nápoly idegenforgalmi központjából valóban eltűntek a turisták: nem látni csoportokat, a szűk utcákba beszoruló turistabuszokat, az éttermekben a helyiek tekerik a kagylós spaghettit.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Nápoly utcái kihaltak: az ebéd utáni szieszta óráit leszámítva, mozdulni sem lehet a járdát és az úttestet is ellepő, zsibongó, dudáló, kézzel-lábbal magyarázó gyalogosoktól és robogósoktól.

Nápoly - még Rómából érkezve is - idegen, szabad és boldog világnak tűnik. ("Ennyi csinos, nevető lányt rég láttam" - jegyezte meg lapunk fotósa.) Az olasz fővárostól számított kétszáz kilométer ellenére teljesen más a levegő (Nápoly melegebb és fülledtebb, a légkondicionált vonatból kiszállva olyan mintha mosodába lépnénk be); a nápolyiak túlsúlyosak, sok kövér gyereket látni, ami egyrészt korát múlta meggyőződéssel (a zsíros gyerek egészséges), másrészt táplálkozási szokásokkal magyarázható (már kora reggel olivaolajban sütött kenyértésztát esznek, talán azért, mivel a forró olajban elpusztulnak a bacilusok).

Hiába hallani, hogy térdig a szemétben taposnak, patkányok és járványok fertőzésében, a város központja tisztább mint az egyre koszosabb Róma, a nápolyiak pedig továbbra is kedvesek, mosolygósak, több mint kétezer éves öntudattal élvezik az életet saját vulkánjuk árnyékában, és semmi kedvük a hulladékproblémáról beszélni (még a tényleg szemetes külvárosban sem).

A felhőtlenség a közlekedésben is meglátszik: római lakos északiként nem mertem a biztonsági öv bekapcsolásával megsérteni nápolyi sofőrömet, aki a parokolási gondok elkerülésére, maga szereli fel - a hátsó ülés alatt tartott - ál-kerékbilincset, így nem viszik el az autóját, és ugyanezt a célt szolgálja a szélvédőre felragasztott hamis rokkant vezetői engedély is.

Olaszországban tilos sisak nélkül robogózni, Nápolyban a sisakviselet tiltott. Máshol az ötven köbcentis robogóval szigorúan egy ember közlekedhet, Nápolyban bebizonyítják, hogy a kis kétkerekűre akár egy egész család felfér. Mama, papa, egy vagy két gyerekkel. Motoroznak az általános iskolás kislányok; a százkilós nápolyi mamma százkilós lányával; a gipszelt lábú nyugdíjas kezében mankóval, vagy úgy, hogy sérült lábát egy mellette haladó másik robogóra teszi fel; tűsarkú cipőben motorozik Nápoly szépe is, egyik keze a kormányon, másikkal a mobilt tartja a füléhez.

Itt mindenki azt csinál, amihez kedve van: a kikötőben a fiatalok a sziklákról ugranak fejest a hajók benzinfoltjaitól olajos vízbe. A halász a frissen szedett fekete kagylót (cozzét) mossa át, hogy megtisztítsa a homoktól (de hiába néz ki jól, ezt ne nagyon kóstoljuk, csak a nápolyi gyomor bírja megemészteni. Magyar turista egyen piacon vásárolt tengeri herkentyűt). Egy sziklával arrébb pocakos, középkorú férfi napozik. Nincs más dolga: fekszik a forró hullámtörő kövén a háttérben Capri-szigetével. Arról már nem is beszélve, hogy a legkisebb presszóban is házi készítésű hideg teát szolgálnak fel szomjoltónak, citromfagyival vagy citromos jégreszelékkel. Mielőtt a Nápolyban sétáló idegen teljesen elérzékenyülne, és végleg elhatározná, hogy örökre a Vezúv lábához költözik, jobb, ha kötelességét teljesítve kivándorol a város peremére, és beleszagol a szemétbe.

Vagy benéz a körgyűrű mentén sorakozó Melito, Murano, Mugnano, Chiaiano kaszárnya-lakótelepeinek udvaraiba. A csatorna nélküli önkormányzati lakások bére havi harminc euró (Rómában egy kiadó szoba háromszáznál kezdődik), ezért érthető, miért éri meg a hulladéklerakat ellen tüntetni, ha igaz az a szóbeszéd, miszerint a szemét milliárdos üzletét kézben tartó camorra húsz eurót fizet minden felgyújtott kukáért. Ötvenet az eltérített szemetes kamionért, és százat a magukat a lerakatnak kijelölt tufabánya kerítéséhez láncoló tiltakozóknak.

"Ha ez igaz lenne, már rég mindannyian gazdagok lennénk" - kommentálta lapunknak a chiaianói zöldek fiatal vezére, Ivo Poggiani, akiről a szemétben tartott sajtótájékoztatón kuporgó újságírónők alig tudták levenni szemüket. Nápoly külvárosában érti meg a nő, hogy a riacei ókori bronzszobrokat tényleg itáliai modellről alkották.

Melitóban egykor alma termett, erről kapta a nevét, Chiaianóban cseresznyefák sorakoztak, a napokban tartották a hagyományos cseresznyefesztivált is - az idén gyümölcs nélkül. A helyi szupermarketban árult cseresznye drágább mint a pesti piacon, a hentespultnál viszont magyar fotóskollégám ájult el a bárányhús minőségétől.

Az amerikai sajtó képviselőit ide biztosan nem hozták ki: ez a környék nem a belváros hangulatos sikátora, ahol magasba tartott tálcán pincér viszi a kávét a szomszéd fodrásznőnél ülő hölgyeknek (a nápolyi hajdivat most a természetes sötét, elmúlt a mesterséges szőkítés kora). A vitorlásvásznat utánzó Le Vele háztömbjei a camorra erődjei: itt egy eldobott cigarettacsikket sem látni az utcán, csak teljesen agyonszúrt karú heroinárusokat. A dzsumbuj közepén lakik a klánvezér, a két évvel ezelőtt letartóztatott Ciruzzo családja. Nem Sorrento vagy Amalfi tengerparti villáiban, hanem itt, saját népük védelmi gyűrűjében élnek három egybenyitott lakásban.

(A szicíliai Cosa Nostra negyven évig körözött maffiafőnöke, Bernardo Provenzano is egy vidéki parasztházban éldegélt, és milliárdos bevételéből havi 2000 eurót tett el magának - amint a nála talált kockás füzetben vezetett könyvelésből kiderült).

"Ez egy ilyen város. Sehol máshol nem tudnék élni. Kaotikus, öntörvényű, szabályokat nehezen viselő, lustálkodó, de itt még a szemétből is élet és művészet virágzik" - mondta a popfestő (jelenleg mobiltelefonok képernyődíszítéséből élő) Alfonso.

"El a kezekkel Nápolyról! A várost szennyező mérgező hulladék Észak-Itáliából jön ide" - figyelmeztette a héten a szemetes delet lenéző milánóiakat a nápolyi születésű államfő, Giorgio Napolitano.

Nápoly, 2008. június