Kristálytiszta kékség

Talán a megérkezés pillanataiban enyhül csak kicsit az a furcsa érzés. Néhány percig szótlanul bámul előre az ember, nézi a végtelen vizet, van ebben valami megnyugtató, de felkavaró is. Akit foglyul ejtett már az Adria kristálytiszta kéksége, pontosan tudja, miről beszélek.

Évszázados falakról, magányos sziklákról, utat mutató világítótornyokról, felfedezésre váró szigetekről, öreg kőházakról, tengerparti asztalokról, egy pohár napsütötte borról, rostra dobott rákokról, nagy fazékban főzött kagylókról, nyárson tekert bárányokról, és partfalnak csapódó, fehér tarajú hullámokról.

Tengerbe nyúló mólókról, horgászbotokat vigyázó öregurakról, kivilágított parti teraszokról, a tengerbe messzire beúszókról, kövekről bátran fejest ugrókról, parton mezítláb sétálókról, kiöltözve a riván korzózókról.

Fekete ruhás, piacra siető nénikékről, hálókat bogozó halászokról, maradék halért kuncsorgó tarka macskákról, fecskék csivitelésétől hangos terekről, hajókötelekkel bajlódó matrózokról, gitározó hajóskapitányokról, kagylót gyűjtő gyerekekről, tengerről mesélő, kedves apácákról, és habos kapucsínóval érkező pincérekről.

Virágos balkonokról, házak közötti köteleken száradó ruhákról, Velence egykori uralmát jelképező szárnyas oroszlánokról, ma is működő napórákról, a hajósok orebici különös temetőjéről, dombok között megbújó kis falvakról, merőleges lejtőkön termő szőlőről, több száz éves stoni sómezőről.

Titokzatos történeteket rejtő utcákról, komor várfalakról, zsúfolt pálmafás sétányokról, színes napernyőkről, eldugott öblökről, hűvös templomokról, régi fahajókról, emeletes fehér kompokról, egymásnak ütődő vitorlásárbocokról, berregő csónakmotorokról, vijjogó sirályokról, emlékbe eltett kövekről, kopott cserepű háztetőkről, és csendes barlangokról, amelyekben ezüstös kékre festik a beszökő napsugarak a vizet.

Meg a tengerbe bukó, izzó napkorongról, friss levegős pirkadatokról, kíváncsi delfinekről, házakon átsüvítő északkeleti szélről, a boráról, és mindent eláztató zivatarokat hozó jugoról.

Megpróbál persze hűtlen lenni hozzá az ember. Távoli tengereken keres feloldozást, messzi vidékeken rója hasonló városok utcáit, bámulja az ottani hullámokat, és kóstolja a halakat.

Erőlteti, hogy ugyanaz. De otthon újra rátör majd az a furcsa érzés. A legyőzhetetlen vágyakozás.

Így hát az Adriára menni kell, újra meg újra. Ellenőrizni, hogy még mindig nem szerettünk ki belőle.