A turista mindent megeszik, amit elé raknak?

A Horvátországban nyaralók elámulnak a természeti szépségeken, a tenger tisztaságán, és megcsodálják a műemlékeket is. A horvát konyhaművészetet azonban nem igen dicsérik. Sőt. Ízetlennek, egyoldalúnak tartják, a Guardian utazási melléklete pedig nemrég egészen odáig merészkedett, hogy jellegtelennek nevezte.

Mindössze három olyan étel van Horvátországban, amely soha nem kap kritikát: a pršut, a pagi sajt, és a szarvasgomba. A ćevapčićit sokan megkóstolják, ám a legtöbb nyugat-európai nem tartja horvát ételnek, inkább a jugoszláv múlttal azonosítja. Bizony akad olyan nyaraló is, aki inkább biztosra megy: csak pizzát, meg fagylaltot fogyaszt.

Jobb pillanataikban azt azért a horvátok is elismerik, hogy nincs olyan ételük, amit úgy igazán a magukénak érezhetnének, mint például a spanyolok a paellát, az indiaiak a curryt, az olaszok meg a tésztát. A legtöbb horvát specialitás valamikor, valahonnan „érkezett”, a szakértők szerint ezt bizonyítja, hogy a muzeális receptek többsége félig horvátul, félig németül, olaszul vagy fonetikusan angolul van lejegyezve.

A Nacional horvát hetilap nemrég megpróbált utánajárni, vajon mi lehet az oka annak, hogy a külföldiek idegenkednek a horvát konyhától. De vajon létezik-e egyáltalán olyan, hogy hagyományos horvát/dalmát konyha? Branimir Donat szakíró erről például úgy vélekedik, hogy ha a mostani dalmát konyhából kidobnánk mindent, ami amerikai, mondjuk a paradicsommal az élen, jószerével nem is maradna semmi. Ebből is arra lehet következtetni szerinte, hogy az ősi dalmát konyha igencsak szegényes volt. A tengerpart déli részén élők kölest ettek meg árpakenyeret. Nem az a kérdés tehát, hogy mit ettek régen a dalmátok, hanem hogy mennyit éheztek - állítja Branimir Donat, hozzátéve: a ma hagyományosnak nevezett dalmát különlegességek valójában másoktól ellesett ételek továbbfejlesztései, meg modern kitalációk, és semmi közül a múlthoz.

A XIX. században változott meg a konyhavilág Horvátországban, amikor a városok úribb házaiban már szakácsot is alkalmaztak. A városi konyha azonban eleinte nagyon szerény volt. Az akkor profinak számító szakácsok is leginkább csak krumplival készített tésztákat főztek, amire sajtot olvasztottak.
A szegényebb vidékeken, különösen a szigeteken, nagyon sok zsiradékkal készítették az ételeket, aminek két oka is volt. Egyrészt így akarták pótolni az energiát az egész napos kemény fizikai munka után. Másrészt a táplálóbb ennivalóval télen a hideg ellen is védekeztek. (Az, hogy sok helyen ma sem sajnálják az olajat főzés közben, talán ide vezethető vissza.)

Stefano Cosattini olasz mesterszakács, és a világ legkülönbözőbb helyein dolgozott már Japántól, Amerikán át Franciaországig. Most a zágrábi Intercontinentál séfje, az ételeket pedig legszívesebben dubrovniki stílusban készíti el. Utóbbi elsősorban tengeri alapanyagokat feltételez - friss halat minimum hetente négyszer kap a tengerről - a többi meg már csak fantázia kérdése. Specialitása például a bárányhús fügeszószban. A lényeg, hogy a vendég elhiggye, a tengerpart ízeit varázsolja a horvát fővárosba.
Amikor azt kérik tőle, hogy mondjon legalább egy igazi horvát étel, habozás nélkül vágja rá: a štrukli. (Rétesféle.) Ez a legattraktívabb horvát étel, amely biztosan hatással van a külföldiekre - vallja Stefano Cosattini.

Halleves
Halleves
Top cikkek