Az Adriáról, melynek partján jelenleg élek, korábban nem sokat tudtam. Évekkel ezelőtt szerveztünk ugyan egy hétvégi horgászkirándulást, tonhalra mentünk volna egy echte - értsd alatta: zéró komfort, átható bűz - horvát halászhajón. Ám a dalmát kapitánynak, és ilyen itt gyakran előfordul, éppen más dolga akadt.
Pecás az Adrián
Az érvelésre, hogy csak emiatt utaztunk sok száz kilométert - sztráda akkor még nem volt - először csak barátságosan mosolygott, aztán ahogy a helyzet élesedett, előhozakodott a végső érvvel: haláleset volt a családban. (Óvatosan jegyzem meg, ha csak a töredék esetben is igaz lenne, mint ahányszor elhangzik, a dalmát népcsoport már rég eltűnt volna.)
Ami tény, az Adriában kevés a hal. A relatív magas sótartalma miatt amúgy is szegényesebb élővilágot tovább ritkította a közelmúlt szervezett, nagyüzemi rablógazdálkodása.
Persze ezek a száraz tények egy igazi horgászt nem rettentenek el, a turisták autóiból rendre előkerülnek az otthoni horgásztavon bevált „cájgok" - ekkora víz kísértésének nehéz ellenállni! Egy, apartmanok kiadásával foglalkozó hölgy felhaborodottan mesélte, hogy legutóbb lengyelek büdösítették be az egész házat az otthonról hozott gilisztáikkal.
- Pedig mindenki tudja, hogy az Adriára nem kell csali, elég a horgot bedobni! - nyilatkoztatta ki, talán egy kissé túl általánosítva ez az ismerősünk.
Ennek persze ellentmond, hogy néhány nappal ezelőtt, amikor a strandon sétálgattunk, hogy egy osztrák turista külsejű egyén úszóval - azaz, ahogy a horgászok hivatalosan mondják, úszós készséggel -, kenyérrózsával csalizva, bizonyos időközönként ezüstös színű, halnak látszó tárgyakat emelt ki a vízből.Egy darabig én is azt hittem, hogy a parton üldögélő, bottal, orsóval horgászók mind amatőr külföldiek. Aki már járt az Adrián, biztos, hogy találkozott a kicsit szakadt, borostás, napégette bőrű bennszülött megélhetési horgásszal, akinek összes szerelése némi zsinór végén egy nagy hármashorog ólommal, és egy műanyag szatyor - benne vonagló tengeri szörnyekkel.
Tévedtem, ugyanis a spliti ACI Marina vitorláskikötő rézsirályainak tövében üldögélő horvát horgászok egyike a szemünk láttára vágott be, és rövid fárasztás után emelt ki egy tintahalat.
A csali diszkóvörös rappala műhal volt.
Miután hosszabb távon szeretnék itt maradni, úgy gondoltam, talán érdemes volna megtudni, hogy milyen engedélyre van szükség a horgászathoz. Az itteniek érdeklődésünkre csak legyintettek, nem kell ide semmi, hiszen a tenger olyan hatalmas!
Herczeg Ferenc a Szelek szárnyán című könyvében a múlt század legelején még arról számolt be, hogy horoggal az egész Adrián, bárhol szabad halat fogni. Nos ez ma Horvátországban már nem igaz.
Hivatalosan csak horgászengedéllyel, napijeggyel hódolhatunk kedvenc sportunknak, amelyhez a horvát Mezőgazdasági és Vízgazdálkodási Minisztérium helyi képviseleteinél, illetve kijelölt turisztikai központokban lehet hozzájutni. A napijegyek az egész horvát Adriára érvényesek, néhány természetvédelmi terület (Kornátok, Brijuni, Krka, Mljet) kivételével.Napijegy árak:
1 napos 60 kuna ( 2000 Ft)
3 napos 150 kuna ( 5100 Ft)
7 napos 250 kuna ( 8500 Ft)
30 napos 500 kuna ( 17000 Ft)Engedélyezett felszerelés:
- bot legfeljebb 2 db, botonként maximum 3 horoggal
- fenékzsinór (éjszakára kirakva) legfeljebb 2 db, zsinóronként maximum 3 horoggal
- vontatott zsinór legfeljebb 2 db, zsinóronként maximum 3 horoggal
- szigony legfeljebb 2 dbA szigony használatára külön napijegyet kell váltani, ára megegyezik a zsinóros engedélyével.
Bármily meglepő, de több mint tucatnyi halra, és 7 kagylófajtára méretkorlátozás is van. Ezek betartása azért megkérdőjelezhető, mert nem gondolom, hogy született olyan horvát, aki, ha fog egy 65cm-es tonhalat, csak azért visszadobja, mert a legkisebb kifogható méret 70 cm. Igaz, saját tapasztalatom egyelőre még nincs.
Mielőtt még minden spori elrohanna, hogy bekészítse a centit, azért óva intenék a túlzott optimizmustól. Itt helyi kísérő nélkül a szerencséhez is mázli kell.
Az öreg horgász