A Bermuda háromszög spliti mása
Nincsenek a korábbi kedvenc helyemen sem, a Mihovilova širina kis terén, amelyre már az enyhébb márciusi hétköznap estéken ki szokták tenni a képzeletbeli megtelt táblát, és legfeljebb csak a környező házak lépcsőin jut hely leülni egy pohár borra. (Odajött a pincért vele.)
Igaz, két kávézóból előkelő butik lett, a maradék kettő pedig dizájnt, és ezzel együtt szemmel láthatóan vendégkört is váltott - decens párok kortyolgatták italukat -, a lépcsőkön meg azért sem ült senki, mert a teraszokon is jutott hely, bőven.Na, akkor még egy kör, mondom. Juszt sem adom fel, kell lenni valami megfejtésnek, a csúzos császár nem szúrhat ki ennyire velem, irány a helybeliek kocsmája, talán ott útbaigazítanak. Ezt a kocsmát Zsuzsi találta még évekkel ezelőtt, ő tudott habozás nélkül befordulni valamelyik sikártorba, csak úgy, cél nélkül, aztán egyszerre egy kocsma bejáratánál találtuk magunkat. Ugye ismerős az a helyzet, amikor hirtelen csend lesz, és minden tekintet ránk szegeződik.
Hát maguk? - kiabálta a pincérnő. Nos, beülnénk, mondta Zsuzsi olyan természetességgel, hogy a retro magasszárú „kismama” cipőben talpaló terebélyes asszonyság azonnal összeültetett két szelídebb alkoholistát, így szabadított fel egy asztalt nekünk.
A kocsma egyébként látszik - de nem megközelíthető - a riváról is, ha szemben megállunk a palotával, de az eredetivel, és nem a hozzátoldott épületekkel (a riva első harmada a piacnál), majd felnézünk a másfeledik emeletre, hatalmas zöld rácsos ablakok mögött ücsörgő alakokat láthatunk, na, ott isznak helyiek.
Igazi élmény beülni a hamisítatlan alkoholista arcok közé, némi elszántság persze kell azért hozzá. És lássunk csodát, ahogy befordultunk a megfelelő sikátorba, hömpölygő tömegbe ütköztünk a Dosud utcában. Úgy képzeljük el, mintha mondjuk a Romkert teljes szombat esti tömegét 3 méter széles helyre préselnénk be. Az első döbbenet után megnyugodva sóhajtottam fel, hát megvannak, csak a térről arrébb költöztek egy kicsit.
A következő negyedórában valahogy felverekedtük magunkat - hosszában az utcácskán - a helyi kocsmáig. Jelentem, ott minden változatlan. Az „úri” közönség tévézéssel szórakozott, mi pedig lábujjhegyen vegyültünk el közéjük.
