Angkor Wat kihagyhatatlan
A legnagyobb élményt az angkori templomromok jelentik mindenkinek. De ha valóban látni akarjuk őket, sietnünk kell. Egyre kevesebb az érintetlen rész. Négy-öt éve még összesen két étterem volt Siem Reapban, a turisták által leglátogatottabb városban (innen lehet kijutni az angkori templomromokhoz), ma már Siem Reap a turizmusra épít.
Nyelvtudás nélkül is nyugodtan útnak indulhatunk, eltévedni nem hagynak. A khmerek alig beszélnek angolul, s akinek nagy a szókincse, azt sem értjük meg. Csak találgatunk, mit mondanak olyan aranyosan. Eltévedni mégsem lehet. Turizmusból élnek, vigyáznak ránk, szinte kézről kézre adnak. Ha elmondjuk, hova akarunk menni, biztos, hogy estére legkésőbb odaérünk. Alkudozni itt is kell. Van, akinek ez nem okoz gondot, sőt kimondottan élvezi, de aki amúgy a fix árakat szereti, az is a nyaralás végén már sportot űz az alkudozásból.
Az angkori templomromok háromnapos belépővel kényelmesen végigjárhatók. Köztük a legnépszerűbbek, Angkor Wat és a Bayon, a Roluos Csoport és a Banteay Srey. Angkor Wat nemcsak a több millió turista közt népszerű, a romjaihoz mai napig kijárnak a khmerek is fényképezkedni esküvőkor, keresztelőkor, hiszen csodálatos a háttér. Ne lepődjünk meg, ha a romok előtt ülve a kezünkbe nyomnak egy kisbabát, hogy úgy fényképezzék le az apróságot. Számukra sokat jelent, ha egy fehér ember tartja a gyereket a fényképen. Bayonról pedig azt tartják, hogy a templom sok arca között nincs két egyforma mosoly. Akik kicsit távolabbra is elmerészkednek, azok a Banteay Srey vörös homokkövei között kóborolhatnak, a Ta Prohm-romoknál pedig láthatják, hogyan hódítja vissza magának a dzsungel a civilizáció által elvett területeket. A romok persze távol vannak egymástól, néha egy-egy falun is át kell mennünk, ahol mi bámuljuk a tuk-tukból (háromkerekű hintószerű járgány, amelyet egy motor után kötnek), hogyan élik mindennapjaikat a khmerek. Nem értik olthatatlan érdeklődésünket. Hiszen azok csak kövek. Végül akadt egy idegenvezetőnk, aki úgy irányított a kövek között, hogy azok szinte megelevenedtek. És akkor már tudtuk, hogy az a kiálló kő fallikus motívum, a falakon a domborműveket pedig nemcsak szemmagasságban néztük meg, hanem a fejünk felett lévő ábrákat is megláttuk már, megtudtuk, hogy a rendszert képező mélyedések a csatornahálózatot jelentik, és vizsgáltuk a lyukakat is a falakban.
A kimerítő háromnapos romnézegetés után azt gondoltuk, mi is kipróbálnánk a "khmer életérzést", és elmentünk a West Barayba. Délidőben megvettünk egy grillcsirkét - az ínyencek a sült békát és a csemegének számító sült kukacot, svábbogarat és szöcskéket is megkóstolhatják -, kaptunk hozzá durva sót és lime-ot ízesítőnek, levonultunk a víztározó keskeny, homokos partjára, és mindenki foglalt egy függőágyat az árnyékban. Itt mindenki így sziesztázik.
Sokak szerint az utcai ételárusok csak a helyieknek valók, ám a legízletesebb húsos sült rizst vagy sült tésztát zöldséggel és tojással ők készítik. És ne csodálkozzunk, ha beülünk egy étterembe, és azt látjuk, hogy a pincér kiszalad: az utcai árustól hozza az ebédünket.
Kambodzsában járva persze kihagyhatatlan a Siem Reap melletti vietnami úszófalu a Ton Le Sap tavon, ahol mindenki csónakon él, a fővárosban, Phnompenben a piacok, és a Pol Pot által börtönné alakított gimnázium, ami egyben kínzóhely is volt a népirtás alatt, illetve a hírhedt "gyilkos mezők", a vesztőhely, ahol az értelmiséget 1974 és 1979 között legyilkolták. Ez itt még élő történelem. De nekünk már a történelemtől nem kell tartanunk. Csak sietnünk kell, hogy ne maradjunk le semmiről.
