Szlovénia, a napos oldal
A vonalak pedig, melyeket határnak tippeltem, teljesen lehetetlen helyeken futottak. Közben lassan érkeztek meg, akikre vártam, engem meg annyira felpöckölt már a térkép, hogy odamentem elolvasni a feliratot, amit, persze nem értettem. Aztán csak megjegyeztem az egyik kollégámnak, hogy szerintem ez "Nagy-Szlovénia". Na, amit én kaptam. Hogy ilyen hülye is csak egy magyar lehet (a kolléga is magyar volt). Aztán végre jött valaki, aki jártas volt a szláv nyelvekben, s megállapíthattuk, hogy a térkép a Napóleon által létrehozott úgynevezett Illír Tartományokat, vagy a később Dalmácia lemetszésével ebből keletkezett Illír Királyságot ábrázolja. Némi diadal csilloghatott a szememben, a mi vidékünkön ilyen kérdésekben olyan nagyot nem szokott tévedni az ember.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ezen az egy Illíria-térképen kívül többet nem láttam, s nem tűnt divatnak autókra ragasztgatni matricákon. Az Illír Tartományokat is csak egyetlen egyszer hallottam említeni, meglehetősen neutrális szövegkörnyezetben. Végső soron persze ez a képződmény Franciaország része volt formálisan, nem is tekinthet vissza hosszú történetre, de kétségtelen, hogy az akkor a környéken beszélt szláv nyelv, mondhatjuk talán az akkori szlovénnak, az Illír Tartományokban jutott először a hivatalosság rangjára - a francia és a német mellett. Szlovénia mai problémáit viszont egészen más logika pakolgatja. Erről Dimitrij Rupel külügyminiszter, az ország egyik legismertebb politikusa azt mondta, hogy egyrészt voltak kisebb problémáik a szomszédaikkal (Magyarország kivételével), másrészt Szlovénia szeretné elkerülni, hogy problematikusként mutassa meg magát a nemzetközi közösségnek.
Mindez talán a "leglátványosabban" a Horvátországgal való kapcsolatokon látszik. Zágrábnak van egy elképzelése egy halászati védelmi zónáról az Adrián. Az idea Rómában és Ljubljanában is heves ellenkezést váltott ki, s 2003-ban az Európai Unió nyomására a horvátok visszavonták azt. Mit jelent azonban egy ilyen visszavonás? Rupel azt mondja, hogy mivel az idén Horvátországban választások lesznek, nem olyan nagy meglepetés, hogy ismét előkerült az ügy. Hasonló a helyzet a határvitákkal. Nem nagy területekről van szó, inkább pontosításokról, geográfiai változások nyomon követéséről. Mindenesetre tízévnyi tárgyalások után 2001-ben elvileg megállapodtak, de - ahogy Rupel mondta - a horvátok három hét múlva jegelték az ügyet. Ugyanakkor bárkivel és bármiről beszélget az ember Ljubljanában, Horvátország biztos, hogy legkésőbb a második mondatban előkerül. A szlovén export és tőke egyik legfontosabb célországáról beszélünk, melynek uniós csatlakozása Szlovénia legelemibb érdeke.
Catez például, az arrafelé jól ismert szlovén üdülőhely csak egy ugrásra van Zágrábtól, s ez meg is látszik a vendégkörön. Az igen igényesen kiépített városka termálfürdője, golfpályái, kirándulási lehetőségei rendkívül vonzóak, s ma már olyan reklámértékű vendégekkel is büszkélkedhetnek, mint a horvát futballválogatott, amely a legutóbbi világbajnokságra készülve hosszabb időt töltött ott. (Az eset egyébként Zágrábban kiváltott egy gyors lefolyású, nem túl intenzív sajtóvitát is, hogy miért "külföldön" készülnek, de aztán a publikum gyorsan megemésztette az ügyet.) De a Catez középkori kastélyában kialakított szálloda vezetői is bátran hencegnek azzal a hatalmas ággyal, melyben még a legendás jugoszláv, majd horvát kosaras, Toni Kukoc is kinyújtózva tudott aludni. Megjegyzem, Catez egyáltalán nem kirakat. Az ott tapasztalható igényesség, rend, tisztaság, párosulva az emberek nyugalmával és oldottságával, amennyire ezt én meg tudtam ítélni, az ország jellemzője.
Az aprócska terület, amely a nem éppen grandiózus Magyarországnak sem éri el még a negyedét sem, rendkívül változatos. Belelóg az Alpok (ahogy ők mondják, a napos oldala), a pannon dombvidék, a karszt, s még egy rövidke mediterrán tengerpart is jut neki. Ennek például az egyik jelentős következménye, hogy három, természetében jelentősen eltérő borvidéke van. Ennek köszönhető, hogy Szlovénia igen összetett, széles kínálatú kulináris kultúrával rendelkezik. Így lehet egyszerre paradicsoma a síelőknek, a vitorlázóknak és a barlangászoknak is. S persze a lovak, hiszen ott van Lipica. (Az idegenvezető ott két szót tudott magyarul. Az egyik volt a "hárs", szlovénul "lipa", melynek becézett változata szlovénul "lipica", míg a másik a "kockacukor".) Így van meg továbbá Szlovéniának az az adottsága, hogy Európa egyik logisztikai központjává nője ki magát, ami persze rengeteg pénzbe kerül, s érthetően nem egy nagyon gyors folyamat, de zajlik. Mondhatnám, hogy ez utóbbinak egyik fő haszonélvezője éppen Magyarország lehet, de szerintem kis nyitottsággal mindannak az élvezői lehetünk, amit itt felsoroltam.
A két ország gazdasága, vagy tágabban az élete közötti integráció a jelek szerint persze messze nem olyan kézenfekvő. Ljubljana és Budapest (s akkor még Kopert nem is említettem) már elég régen ott van, ahol van, mégis csak a legutóbbi időszakban történnek méltányolható erőfeszítések a jó minőségű összeköttetések kiépítésére. Ezek lassan-lassan ki is épülnek, s főképp az autópályáknak talán nemcsak a végpontokon, hanem útközben is lesz gazdaságfejlesztő hatásuk. Hogy ez milyen fontos lenne, az éppen a szlovéniai magyarság helyzete kapcsán vált számomra világossá. Azt mondta Pozsonec Mária, a
magyarok parlamenti képviselője, hogy a Mura-vidék gazdaságilag elmaradott. Lendván 17 százalékos a munkanélküliség, annak ellenére, hogy több munkahely van, mint munkás (vagyis máshonnan mennek oda dolgozni az emberek). Egész generációkat veszítettünk el - mondta -, a fiatalok a fejlett ipari központokba mennek, s elszlovénosodnak. A helyzet ugyanis az, hogy a határ magyarországi oldala is fejletlen, így valódi vonzásuk a jó minőségű életet kínáló szlovén városoknak, Ljubljanának, Maribornak van.
A legutóbbi két népszámlálás között 23 százalékkal csökkent a magyarság lélekszáma: ma hat- és hétezer között van. Pedig Pozsonec Mária szerint példás a nemzetiségi politika, s ez teljesen függetlenül van így attól, hogy éppen milyen színezetű kormány van hatalmon Ljubljanában. A panaszok tehát jól láthatóan abból fakadnak, hogy egy viszonylag elmaradott területről van szó, s azon belül is egy viszonylag paszszív népességről. Ennek szemléltetésére említett Pozsonec egy nagyon kedvező kölcsönkonstrukciót, amelytől ennek a népességnek a lendületét várták, s amelyet csak magyarok vehettek igénybe, de nem lett belőle fejlődés. Előrelépések vannak persze, olyan területeken, ahol az állami pénzeknek van szerepük: művelődési ház, kétnyelvű középiskola, rádió, tévé, újság. A határszélek, amelyek mindig valaminek a végét jelentették, új felfogást igényelnének.
Mert közben egy olyan országról beszélünk, amely 2008 első felében az Európai Unió soros elnöke lesz, amelyben másfél éve euróval is lehet fizetni, s novembertől már majd csak euróval. A vásárlásoknál mindig figyeltem, miben kezdenek el számolni, tolárban vagy euróban. A szupermarketben mindkét árat kiírta a gép, elöl az euró, nagyobb méretű számokkal. Ha kézenfekvő volt, hogy külföldi vagyok, mindig euróban mondták az árat. Volt egy olyan benyomásom, hogy a fiatal eladók mindig, mindenkinek euróban mondták. Egy viszont biztos: ha húsz- vagy ötveneuróssal akart fizetni az ember, mindig nehézségek voltak a visszaadással. Az is igaz, egyetlen egyszer sem akartak elküldeni, hogy váltsam fel, a legrosszabb esetben is az eladó ment el felváltani. Ennek persze semmi köze az euróhoz.
Andrej Bajuk, a Ljubljanában született, de Argentínában felnőtt pénzügyminiszter, aki 2005-ben a The Banker című folyóirat szerint az év európai pénzügyminisztere volt, azt mondta, hogy ami az euró bevezetése során Szlovéniában történik, az valódi csoda. Azt előre tudta - mondta -, hogy a siker két tényezőn alapulhat: a mindenki által elfogadott, hiteles pénzügyi folyamaton és a szociális egyezségeken, amelyek szintén megköttettek. A csoda abban rejlik, hogy mindenki mindent betartott, s így az árfolyam alig-alig fluktuált. Bajuk azt mondta, hogy az egész mélyén valahol a szlovén mentalitás rejlik, ám azt is elismerte, hogy szerencsések is, mert az euró mint általánosan elfogadott cél összetartotta az erőket.
Azonnal eszembe jutott, hogy egy másik időszakra, s egy másik kontextusban már Rupel is mondott valami hasonlót. Ő azt fejtegette, hogy 1991-ben úgy döntöttek, nem a kommunisták ellen küzdenek, hanem egyesítik erőiket az önálló, független Szlovénia érdekében. Egyáltalán nem kell viszont arra gondolni, hogy valamiféle népfrontos szemlélet öntötte volna el a szlovén elitet, amelyet aztán nem tudott lemosni az eső. Időnként óriási politikai feszültségek alakultak ki, különböző színezetű kormányok voltak hatalmon, esetenként utcai demonstrációk jellemezték az életet. Ma is kíméletlenül faragja egymást a jobboldali színezetű kormány és a baloldali államfő. Csak valahogy mindig került olyan cél vagy fenyegetés, amely többé-kevésbé összetartotta őket. Ez lehet szerencse, ahogy Bajuk mondta, de lehet mentalitás is, ahogy szintén Bajuk mondta.
Ljubljana, 2007. április
