Kolozsvári séták 2.
A Magyar Színháztól kifele, a Szamos túlpartján, a Fellegvár alatt, egy nagy futballstadionnal átellenben, az egykor Borjúmálnak nevezett városrészben, jobb napokat látott villák társaságában áll az az egyszerű, hatvanas évekbeli háromemeletes blokkház, ahová igyekeztünk.
Lővy doktorék évtizedek óta laknak itt. (Első kolozsvári helyük a főtéri, nevezetes Sebestyén-palota mögötti másik, Egyetem utcai Sebestyén-házban került, ahol ötös társbérletben éltek egyebek között a később Diurnusra magyarosított Bodor Palival, akinek ezúton is köszönöm az évtizedekkel ezelőtti eltűnt Kolozsvár legfrissebb pletykáit.)
A kicsit szűkös, de kényelmes, kezes, barátságos lakást percek alatt csatatérré tettük, amit a házigazdák jó szendvicsekkel, süteménnyel, sörrel háláltak, no meg értelmes, érdekes, emberi szóval mindenekelőtt.
Mindketten temesvári polgárcsaládból valók, mindketten a négynyelvű városban végezték iskoláikat is. A második világháború idején Temesvár Romániában maradván, ők lemaradtak a holokausztról; nem is igen foglalkoztak, foglalkoznak zsidóságukkal, épp csak annyit, amennyit kell, se nem szégyellik azt, se nem büszkék arra; miért is kellene bármi származásra büszkének lenni. Hacsak nem nacionalista, ugye, az ember.
Az ötvenes évek derekától élnek Kolozsváron. Sok nyelven beszélő, olvasó, könyveket író, zenét tanult és szerető, lakuk falait erdélyi festőbarátok - no meg páciensek - szép képeivel teliaggató, igazi értelmiségiek.
A doktor úr, akit itt mindenki Dódinak ismer és szólít, gyermekeket gyógyított évtizedeken át, nem is igen történt vele más, gyógyított a szocialista Romániában, meglehetős elszigeteltségben tehát, s nehéz körülmények között. De azért mindig a rendelkezésére álltak a korszerű diagnosztika legmegbízhatóbb eszközei: a saját szeme, füle és keze mindenekelőtt. És mindig alkalmazhatta a gyermekgyógyászat felülmúlhatatlan terápiás instrumentumát, a priznicet.
Úgy beszélik, adja isten, hogy ne legyen igaz, ő az utolsó gyermekorvos, aki bármikor kimegy még lakásra. (Valamikor réges-régen valamenynyi orvos ilyen volt. Kihaló faj ez is.)
Az asszony angol-francia szakos tanár, meseíró, számos szép könyve jelent meg neki is. Fiuk mérnök lett, átvetődött az Újvilágba, és ott felébredt benne az érdeklődés az Ó iránt. Lőwy Dánielnek a kolozsvári zsidóság históriáját összefoglaló vaskos munkája ma már minden komolyabb magyar könyvesboltban beszerezhető. A nagyon szép Aletta unoka sokáig zongorát tanult odakinn, most helyét keresi éppen, van ideje meglelni azt, nincsen még húszéves.
Miután két délelőtt elvégeztük a munka nagyját, visszaállítottuk a belrendet a lakásukban, és elköszöntünk vendéglátóinktól, átsétáltunk a Szamoson, végigporoszkáltunk a Sétatéren, majd a Malomárok és a Szamos között futó egykor Malom, ma Baritiu utcáról betértünk egy udvarra, melynek végében, közvetlenül partján a folyónak egy furcsa épület áll. Olybá tűnt, mintha zsinagóga lenne. Nem tehetek róla, de az is volt. A Poalé Cedek nevezetű zsidó iparostestületnek volt temploma egykor a ház, mely később raktárként szolgált, manapság pedig Tranzitház néven kutúrházként, kiállítótérként működik és újul, szépül folyamatosan. Ottjártunkkor, az intézmény főnök asszonyának, Csillának az irányításával éppen ülésezett a vezetőség, sok fiatal komoly arccal, jegyzettömbbel az ölükben; ezt elnézegettem kicsit, nagyon szeretek ülésező vezetőségeket nézegetni. Aztán egy kedves fiatalember megmutatta a templomteret, ahol éppen restaurálták a gyönyörű, harsánykék, csillagos eget mintázó mennyezetet, amelyet jobbadán azok festettettek maguknak egykor, akik később füstként szálltak el a valóságos ég felé.
Az alternatív kultuszhely főnökére, Csillára egyébként csudálva néztem fel, férje ugyanis egy valóságos szenátor, és olyat még sose láttam. (Most se, mert Rómában időzött éppen.)
Művelődési intézményeket egyébként vizitáltunk még; egyik este a Fellner-Helmer-féle Hunyadi téri egykori Magyar Nemzeti Színházból az első és a második impériumváltás után románra áttranszponált második román operában tekintettük meg Verdi Rigolettóját. Az olasz nyelvű előadásnak nem csupán az egyik énekese volt magyar - Sparafucile szerepében Simonfi Sándor -, de a dirigens is, a 31 éves Horváth József, aki ezzel az előadással debütált itt; mégpedig nagy és megérdemelt sikerrel.
Kolozsvárnak két operatársulata is van, másnap a - balfordulatok idején menetrendszerűen a valahai Nyári Színkör épületébe valcoló - Magyar Színházban lévőt látogattuk.
Ebben az épületben Zsuzsa nagynénémnek is bemutatták három egyfelvonásosát. Mindig előttem van, ahogy nyolcvanöt évesen ül a fotelban, és azzal az ádáz mosolyával meséli: "Óriási siker volt, en suite kétszer adták..."
Most itt Selmeczi György dirigálásával Bartók Fából faragott királyfijának és a Kékszakállúnak láttuk a főpróbáját. Én nem vagyok zene- vagy tánckritikus, annyit bátorkodom csak megjegyezni, hogy én a büdös életemben nemigen láttam-hallotam ilyen szépet.
Az első este a román vendéglőben vacsoráltunk. A csorba után a pincér bizalmasan közölte velünk, hogy odakinn légiriadó-gyakorlat van éppen, leoltották a közvilágítást, sőt kikapcsolták az áramot is sok helyütt, megállt a tömegközlekedés, és üvöltenek a szirénák. Mindebből a restaurációban semmi sem érződött, fényárban, halk román népi muzsika mellett tömtem magamba a paradicsomos húsos paszulyt.
Nem lenne jó, ha Kolozsvárt valaha is még egyszer bombáznák, bombázták már úgyis eleget.
